Amikor a féltestvérem bekopogott – és mindent elvett tőlem

– Ki maga? – kérdeztem remegő hangon, miközben az ajtóban álló férfit néztem. Az arca ismerős volt, de mégis idegen. A kezében egy barna dossziét szorongatott, a tekintete kemény volt, mintha már eldöntötte volna, hogy semmi sem ingathatja meg.

– Gábor vagyok. A féltestvéred – mondta halkan, de határozottan.

A szívem kihagyott egy ütemet. Fél év telt el a temetés óta. Azóta minden napom gyászban telt, de legalább volt egy biztos pont: a régi családi ház Zuglóban, ahol anyám virágai még mindig illatoztak az ablakban. Most azonban úgy éreztem, mintha valaki kirántotta volna alólam a talajt.

– Ez valami rossz vicc? – próbáltam nevetni, de csak egy rekedt sóhaj jött ki a torkomon.

Gábor nem mosolygott. – Nem viccelek. Itt vannak a papírok. Apánk… – elakadt a hangja – …apánk engem is elismert. És az ügyvéd szerint jogom van az örökség feléhez.

A szó: „örökség” úgy csapott arcon, mint egy jéghideg zuhany. Az elmúlt hónapokban annyi mindent veszítettem el – először anyát, aztán apát –, most pedig úgy tűnt, mindent elveszíthetek, amit ők hátrahagytak nekem.

– Ezt nem teheted – suttogtam. – Ez az otthonom.

Gábor vállat vont. – Nem én döntöm el. A törvény ilyen.

Aznap este órákig ültem a konyhaasztalnál, bámultam a régi családi fotókat. Anyám mosolya, apám ölelése… Hogy lehetett titkaik? Hogy lehetett egy másik gyerekük? És miért nem mondták el nekem soha?

A következő hetekben minden egyre rosszabb lett. Gábor ügyvédje leveleket küldött, felszólítva, hogy osszuk fel az ingatlant vagy adjam el és fizessem ki a részét. Próbáltam beszélni vele, próbáltam megértetni, hogy ez a ház nem csak tégla és vakolat – ez az életem emlékeinek helyszíne. De ő csak azt hajtogatta:

– Nekem is jogom van hozzá. Nem tehetek mást.

A barátaim próbáltak vigasztalni. – Eszter, ne hagyd magad! – mondta Zsófi egy este a Margitszigeten sétálva. – Harcolj! Ez igazságtalan!

De hogyan harcolhattam volna? A magyar jog világos volt: Gábor valóban apám fia volt, még ha én soha nem is hallottam róla. A közjegyzőnél ülve úgy éreztem magam, mint egy statiszta egy rossz filmben. Az ügyvéd hideg hangon sorolta a paragrafusokat, én pedig csak bólintani tudtam.

Az utolsó éjszakámat töltöttem a házban. Minden fal repedését ismertem, minden nyikorgó padlólapot. A gyerekkori szobám ablakából néztem a kertet, ahol apám egyszer hintát szerelt nekem. Most mindez Gáboré lett – vagy legalábbis félig az övé.

A költözés napján Gábor ott állt az udvaron. Nem szólt semmit, csak nézett rám. Azt hittem, majd mond valamit – talán bocsánatot kér vagy legalább elnézést –, de csak némán figyelte, ahogy az utolsó dobozt is bepakolom az autóba.

Az új albérletben minden idegen volt: a falak ridegek, az ablakból nem látszottak anyám rózsái. Minden este azon gondolkodtam: vajon miért kellett ennek így történnie? Miért nem mondtak el mindent a szüleim? Miért kellett egy idegennek elvennie tőlem mindent?

Egy nap levelet kaptam Gábortól. Rövid volt: „Sajnálom. Nekem sem könnyű.” Először haragudtam rá ezért a pár sorért – mit tud ő arról, mit jelent elveszíteni mindent? –, de aztán rájöttem: talán neki sem volt választása.

Azóta próbálok új életet kezdeni. Néha sikerül elfelejteni a múltat, máskor meg minden visszatér egy-egy illatban vagy hangban. De egy kérdés mindig ott motoszkál bennem:

– Vajon tényleg csak a törvény számít? Vagy van olyan igazság is, amit soha nem írnak le papíron?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani annak, aki mindent elvett tőlünk – még ha joga is volt hozzá?