Amikor a csend ordít: Egy magyar anya küzdelme a családi összetartozásért

– Miért pont velünk történik ez? – suttogtam magam elé, miközben Gergő kórházi ágyánál ültem. A fehér falak ridegen visszhangozták a gondolataimat. A fiam, aki még csak tizenegy éves volt, sápadtan feküdt, infúzióval a karjában. Az orvosok szerint súlyos autoimmun betegsége van, és minden nap számít.

A férjem, Zoltán, már napok óta alig szólt hozzám. Amikor hazaértem a kórházból, csak annyit mondott:

– Katalin, nem tudom ezt tovább csinálni. Nem bírom nézni, ahogy Gergő szenved. – A hangja kemény volt, de a szeme tele volt félelemmel.

Próbáltam erős maradni. Anyámnak telefonáltam, hátha legalább ő megért.

– Anyu, kérlek, gyere el hozzánk. Szükségem van rád – könyörögtem.

– Kislányom, én már nem bírom az ilyen stresszt. Majd szólj, ha jobban lesztek – válaszolta fáradtan.

A testvérem, András is csak annyit írt egy üzenetben: „Kitartás.” Semmi több. Mintha mindenki elfordult volna tőlem. Az ismerősök is kerülték a témát; ha találkoztunk a boltban vagy a játszótéren a kisebbik lányommal, Annával, csak gyorsan biccentettek és továbbmentek.

Egyik este Zoltán hangosan becsapta az ajtót.

– Miért mindig nekem kell mindent intéznem? – fakadt ki. – Te csak Gergővel foglalkozol! És Anna? És én?

– Sajnálom! – kiáltottam vissza könnyek között. – Próbálok mindenkire figyelni, de Gergő most élet-halál között van!

– Én is fontos vagyok! – mondta dühösen, majd elvonult a hálószobába.

Aznap éjjel alig aludtam. Anna sírva jött át hozzám hajnalban.

– Anya, félek. Mi lesz Gergővel? Mi lesz velünk?

Magamhoz öleltem.

– Nem tudom, kicsim. De itt vagyok veletek. Mindig.

A következő hetekben Gergő állapota hol javult, hol romlott. A kórházban egyre ismerősebbek lettek az ápolók arca és a folyosók csendje. Egyik nap egy másik anyuka ült mellettem a váróban.

– Nehéz, ugye? – kérdezte halkan.

– Nagyon – válaszoltam. – Néha úgy érzem, mindenki elhagyott.

– Én is így voltam vele – mondta. – De hidd el, lesz jobb is. Csak ne add fel.

Ez a rövid beszélgetés adott egy kis reményt. De otthon minden egyre rosszabb lett. Zoltán egyre többet dolgozott túlórában, hogy elkerülje a feszültséget. Anna bezárkózott a szobájába, rajzolt vagy csendben játszott. Anyám egyszer sem jött át. András csak néha írt egy-egy semmitmondó üzenetet.

Egy vasárnap délután úgy döntöttem, hogy összehívom a családot. Leültem Zoltánnal és Annával az asztalhoz.

– Beszélnünk kell – kezdtem remegő hangon. – Nem tudom egyedül csinálni. Segítenünk kell egymásnak.

Zoltán először csak hallgatott, majd halkan megszólalt:

– Félek attól, hogy elveszítem Gergőt… és téged is.

Anna sírva fakadt:

– Anya, ne hagyj el minket!

Magamhoz öleltem őket.

– Nem megyek sehova. De együtt kell maradnunk.

Aznap este először éreztem azt, hogy talán mégis van remény. Másnap reggel Zoltán bejött velem a kórházba. Anna rajzolt egy képet Gergőnek: „Gyógyulj meg!” felirattal.

De a családom többi része továbbra is távol maradt. Egy nap anyám felhívott:

– Katalin, nem tudok segíteni. Ez túl sok nekem.

– Tudom, anyu – válaszoltam halkan –, de legalább néha hívj fel…

Letette. Egy könnycsepp gördült le az arcomon.

A kórházban Gergő egyszer rám mosolygott:

– Anya, ugye nem hagysz itt?

– Soha – mondtam neki határozottan.

Azóta minden nap harcolok: Gergőért, Annáért, Zoltánért és magamért is. Néha úgy érzem, belefáradok ebbe az örökös küzdelembe és magányba. De amikor látom Gergő szemében azt a halvány reményt, tudom: nem adhatom fel.

Vajon miért van az, hogy amikor leginkább szükségünk lenne egymásra, akkor fordulnak el tőlünk azok is, akiktől a legtöbbet várjuk? Ti mit tennétek a helyemben?