Amikor a csend már fáj: Egy anya útja a szabadság felé
– Eszter, ezt most tényleg komolyan gondolod? – Gábor hangja visszhangzott a konyhában, miközben én remegő kézzel próbáltam becipzározni Anna hátizsákját. A kislányom szorosan kapaszkodott a plüssnyusziba, és nagy, barna szemeivel engem figyelt.
Nem válaszoltam. Ha megszólalok, elbőgöm magam, és akkor talán sosem lesz erőm kilépni ezen az ajtón. Az elmúlt hónapokban minden napom egy végtelen körforgás volt: reggelente csendben készítettem a reggelit, Gábor morcosan ült az asztalnál, Anna pedig próbált nevetni, de már ő is érezte a feszültséget. A férjem egyre gyakrabban emelte fel a hangját, néha már csak egy-egy szóval válaszolt nekem, mintha nem is léteznék.
Azt mondják, a szeretet lassan kopik el. Nálunk nem így volt. Egyik napról a másikra éreztem, hogy valami végleg megváltozott. Egy este, amikor Anna beteg lett, és egész éjjel virrasztottam mellette, Gábor csak annyit mondott: „Ne csinálj már ekkora ügyet ebből! Majd meggyógyul.” Akkor értettem meg, hogy egyedül vagyok ebben a házban.
Aznap reggel, amikor eldöntöttem, hogy elmegyek, még utoljára végignéztem a lakáson. A falon ott lógtak az esküvői képeink – fiatalok voltunk, tele reménnyel. Anyám hangja csengett a fejemben: „Eszterkém, egy családot nem lehet csak úgy otthagyni.” De anyám nem tudta, milyen érzés minden nap egyre kisebbnek érezni magad valaki mellett.
– Anyu, hova megyünk? – kérdezte Anna halkan.
– Egy olyan helyre, ahol boldogok lehetünk – suttogtam vissza.
Gábor ekkor hirtelen elém állt.
– Nem viheted el Annát! – kiabálta. – Ő is az enyém!
A szívem majd megszakadt. Tudtam, hogy igaza van – Anna mindkettőnké. De azt is tudtam, hogy ha most maradok, elveszítem önmagam. És ha én eltűnök, Anna is elveszíti az anyját.
A folyosón gyorsan felkaptam a kabátomat és Annát is felöltöztettem. Gábor még mindig kiabált utánunk:
– Ha most kimész azon az ajtón, soha többé ne gyere vissza!
Az ajtó becsapódott mögöttünk. A lépcsőházban Anna keze reszketett az enyémben.
Az első napokban anyámhoz költöztünk Zuglóba. Anyám először csak nézett rám szótlanul, majd egyszerűen annyit mondott:
– Tudod, hogy mindig melletted állok.
De a faluban mindenki beszélni kezdett rólunk. A szomszéd Marika néni a boltban suttogva kérdezte:
– Mi történt veletek? Gábor olyan rendes embernek tűnt…
Nem akartam magyarázkodni. Nem akartam elmondani senkinek, hogy mennyire magányos voltam mellette. Hogy mennyit sírtam éjszakánként a fürdőszobában, hogy Anna ne hallja.
A legnehezebb az volt, amikor Anna sírva kérdezte:
– Mikor látjuk apát?
Próbáltam erős lenni.
– Hamarosan találkozni fogtok – mondtam neki mindig. De belül rettegtem: mi lesz, ha Gábor tényleg elveszi tőlem Annát? Mi lesz, ha soha nem találom meg újra önmagam?
A bírósági tárgyalások hónapokig húzódtak. Gábor ügyvédet fogadott; én csak egy jogvédő szervezethez fordultam segítségért. A tárgyalóteremben úgy éreztem magam, mint egy vádlott: mindenki engem nézett, mintha én lennék a hibás azért, hogy nem tudtam „megtartani” a családot.
Egyik este Anna lázasan feküdt az ágyban. Odabújtam mellé és hallgattam a lélegzetét.
– Anyu… ugye most már minden rendben lesz?
Nem tudtam hazudni neki.
– Igen… vagy legalábbis nagyon szeretném hinni.
A barátaim közül sokan elfordultak tőlem. Akik maradtak, azok is csak halkan mertek beszélni velem erről az egészről. Mintha valami szégyenfolt lettem volna.
De voltak pillanatok, amikor úgy éreztem: talán mégis van remény. Amikor Anna először nevetett újra igazán; amikor először mentünk együtt fagyizni a Városligetbe; amikor először mondta nekem: „Anyu, én szeretlek.”
Most itt ülök egy albérletben Kőbányán – nem nagy lakás, de legalább a miénk. Anna rajzol az asztalnál; én pedig azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Vajon volt jogom elvenni tőle az apját? Vagy inkább magamat mentettem meg?
Néha még mindig hallom Gábor hangját álmomban: „Soha többé ne gyere vissza!” Néha még mindig félek attól, hogy egyszer majd Anna szemében is hibás leszek mindenért.
De azt is tudom: ha maradok, talán már nem lennék itt. Talán már nem lenne erőm szeretni sem őt, sem önmagamat.
Ti mit tettetek volna a helyemben? Van-e joga egy anyának elmenekülni – vagy inkább harcolnia kellene a családért mindenáron?