„Amikor a család már nem menedék” – Egy anya küzdelme a saját otthonában

– Tehát akkor mostantól te is fizeted a rezsit, meg a pelenkákat is te veszed – mondta Gábor, miközben a konyhaasztalnál ült, és a telefonom kijelzőjét bámulta, mintha az lenne a bűnöm bizonyítéka. A kezem remegett, ahogy a kávésbögrét szorongattam. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek ezen az abszurd helyzeten.

– Ezt most komolyan mondod? – kérdeztem halkan, de a hangom elcsuklott. A kisfiam, Marci, épp akkor kezdett el sírni a szobában. Felpattantam, hogy megnézzem, de Gábor hangja visszarántott.

– Igen, komolyan. Ha már dolgozol, akkor vegyél részt mindenben. Nem csak az anyagiakban, hanem minden másban is. Nem fogok mindent egyedül csinálni.

A szavak úgy csapódtak belém, mint egy jeges zuhany. Az elmúlt hónapokban mindent megtettem: éjszakáztam Marcival, főztem, mostam, takarítottam. Gábor dolgozott ugyan, de sosem panaszkodtam. Amikor elvesztettem a teljes állásomat Marci születése után, azt mondta: „Ne aggódj, majd megoldjuk.” Most pedig úgy beszélt velem, mintha egy albérlő lennék a saját otthonomban.

Visszamentem Marcihoz. A kiságy fölé hajoltam, megsimogattam a fejét. Az illata, az apró keze megnyugtatott. De közben a gondolataim csak kavarogtak: hogyan jutottunk idáig?

A szüleim mindig azt mondták: „A család az első.” Emlékszem, ahogy anyám esténként leült mellém tanulni, apám pedig hétvégente együtt szerelte velem a biciklit. Mindig azt hittem, hogy majd én is ilyen családot teremtek. De most úgy éreztem magam, mint egy idegen ebben a lakásban.

Aznap este Gábor szó nélkül ült le vacsorázni. A tévé hangosan szólt, Marci sírt, én pedig próbáltam lenyelni a könnyeimet a rántott hús felett.

– Miért változtál meg ennyire? – kérdeztem végül.

– Nem változtam meg – felelte fáradtan. – Csak elegem van abból, hogy minden rám hárul. Te is dolgozol már. Ez így igazságos.

Igazságos? Ez lenne az igazság? Hogy mostantól minden fillért számolunk egymás között? Hogy már nem vagyunk csapat?

Másnap reggel felhívtam Évát, a legjobb barátnőmet.

– Éva, szerinted normális ez? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Nálunk is voltak ilyen viták – mondta halkan. – De nálunk végül leültünk beszélgetni. Próbáld meg elmondani neki, mit érzel.

Próbáltam. De Gábor csak vállat vont.

– Mindenki ezt csinálja – mondta. – Nézd meg a barátainkat! Zsolték is így osztják be a pénzt.

De én nem Zsolt vagyok. És nem akarok így élni.

A következő hetekben egyre feszültebb lett minden. Gábor később járt haza, én pedig egyre magányosabbnak éreztem magam. A munkahelyemen is nehéz volt: az óvodában dolgoztam dajkaként részmunkaidőben, de ott legalább megbecsültek. Otthon viszont úgy éreztem magam, mint egy cseléd.

Egy este Marci lázas lett. Egész éjjel virrasztottam mellette. Reggel Gábor csak annyit mondott:

– Remélem, nem fogsz emiatt hiányozni a munkából. Most már neked is van kötelességed.

Akkor tört el bennem valami végleg.

Felöltöztettem Marcit, és elindultam vele anyámhoz. Útközben sírtam. Anyám átölelt az ajtóban.

– Kislányom, nem ezt érdemled – suttogta.

Ott maradtunk pár napig. Gábor többször hívott, de nem vettem fel. Gondolkodnom kellett: tényleg ezt akarom? Egy olyan házasságot, ahol már nem vagyunk társak?

Végül hazamentem. Leültem Gáborral beszélgetni.

– Vagy újra csapat leszünk, vagy ennek vége – mondtam neki remegő hangon.

Sokáig hallgatott. Végül csak ennyit mondott:

– Nem tudom…

Most itt ülök Marci mellett, és nézem az alvó arcát. Vajon mennyi nő él így Magyarországon? Hányan érzik magukat idegennek a saját otthonukban? Meddig lehet tűrni azt, hogy a család már nem menedék?