Amikor a család kopogtat: Egy vasárnap a szüleimnél

– Már megint csak ülsz ott, mint egy szobor, Anna! – csattant fel anyám hangja a konyhából. A villanyfény sárgán vibrált a plafonon, a húsleves illata keveredett a frissen sült pogácsa melegével. A gyomrom összeszorult, ahogy a kanapén ültem, és próbáltam nem észrevenni apám feszülten doboló ujjait az asztalon.

– Jönnek a vendégek, legalább most próbálj meg normálisan viselkedni! – folytatta anyám, miközben a tálcát az asztalra csapta. A porcelán csörömpölése mintha a szívemet is megrepesztette volna.

Gyerekkorom óta mindig kívülállónak éreztem magam ebben a házban. A testvérem, Gábor mindig mindent jobban csinált: jobb jegyek, több barát, kevesebb vita. Én voltam az örökös problémás gyerek. Most, harmincévesen, még mindig ugyanaz az érzés fojtogatott, mint amikor tizenkét évesen elbújtam a padlásra egy-egy családi ebéd elől.

Anyám hangja visszarántott a jelenbe:

– Anna, kérlek, segíts már! Nem látod, mennyi dolgom van?

Felálltam, és kelletlenül odamentem hozzá. A konyhában forró gőz csapott arcon, anyám arca kipirult az idegességtől.

– Mit csináljak? – kérdeztem halkan.

– Tedd ki a savanyúságot! És ne felejtsd el, hogy Zsuzsa néni nem szereti az uborkát! – mondta, miközben egy pillanatra rám nézett. A tekintetében ott volt minden kimondatlan szó: csalódás, elvárás, szeretet – vagy talán csak annak árnyéka.

A vendégek – Zsuzsa néni és Laci bácsi – pontosan háromkor érkeztek. Gábor is megjelent a feleségével, Katával és a két gyerekkel. A nappali hirtelen megtelt nevetéssel és beszélgetéssel. Én csendben ültem az asztal végén, és figyeltem őket. Gábor mesélte, hogy előléptették az irodában. Anyám ragyogott a büszkeségtől.

– És te, Anna? – kérdezte Zsuzsa néni váratlanul. – Mi újság veled?

A villák megálltak a levegőben. Mindenki rám nézett. Éreztem, ahogy elönt a pír.

– Dolgozom – mondtam halkan. – Egy könyvesboltban.

Anyám sóhajtott.

– Anna még mindig nem találta meg az igazi hivatását – mondta olyan hangon, mintha nem is lennék ott.

Gábor felesége gyorsan témát váltott, de bennem már elindult valami. Egy régi harag, egy régi fájdalom.

Az ebéd után Gábor odajött hozzám a kertben.

– Miért vagy mindig ilyen távolságtartó? – kérdezte halkan. – Anyuék csak jót akarnak neked.

Felnevettem keserűen.

– Jót? Vagy csak azt akarják, hogy olyan legyek, mint te?

Gábor elhallgatott. A gyerekek nevetése hallatszott be a kertkapun túlra.

– Nem lehet mindig mindenkinek megfelelni – mondta végül. – De legalább próbálkozhatnál.

– Próbálkoztam! – csattantam fel. – Egész életemben próbáltam! De sosem volt elég.

A hangom megremegett. Gábor csak nézett rám, aztán vállat vont és visszament a házba.

Este lett. A vendégek elmentek, Gáborék is összepakoltak. Anyám csendben mosogatott. Odamentem hozzá.

– Anya…

Nem nézett rám.

– Tudod… mindig azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó neked – mondtam halkan. – Hogy bármit csinálok, sosem leszek olyan, mint Gábor.

Anyám letette a tányért és rám nézett. A szeme sarkában könny csillant.

– Sosem mondtad ezt…

– Nem mertem – suttogtam.

Hosszú csend következett. Csak a víz csöpögése hallatszott a mosogatóból.

– Sajnálom, ha ezt érezted – mondta végül anyám. – Nem akartam… csak féltem, hogy elveszítelek.

A könnyeim kibuggyantak. Átöleltem anyámat úgy, ahogy talán még soha.

Aznap este hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg lehet újrakezdeni egy családban? Lehet-e megbocsátani és elfogadni egymást úgy, ahogy vagyunk? Vagy örökre kívülállók maradunk ott is, ahol leginkább tartozni szeretnénk?