Amikor a család kevés: „A szüleim a közelben laknak, mégis bébiszitter kell”

– Anya, kérlek, csak egy órára vigyázz már Annára! – könyörgök a telefonba, miközben a kislányom sír a háttérben, és érzem, hogy mindjárt én is elsírom magam. A konyhában állok, a mosatlan edények tornya mellett, a férjem, Gergő, épp most lépett ki az ajtón munkába. A szüleim tíz percre laknak tőlünk, mégis úgy érzem, mintha egy másik városban lennének.

– Jaj, Zsófi, tudod, hogy apáddal most megyünk piacra, aztán délután jönnek a barátaink – válaszolja anyám fáradtan. – Nem tudnád inkább megoldani valahogy? Hiszen te választottad ezt az életet.

A szavai úgy csapnak arcon, mint egy jeges zuhany. Igen, én választottam ezt az életet. Én akartam gyereket huszonöt évesen, amikor mindenki azt mondta, hogy várjak még. De Gergővel szerettük volna együtt elkezdeni az életünket, és úgy éreztük, készen állunk rá. Most viszont minden nap egy harc: a pelenkázás, az altatás, a háztartás, és közben próbálok dolgozni otthonról is. Néha úgy érzem, megfulladok.

A barátnőim közül szinte mindenki külföldön él vagy vidéken dolgozik. A Facebookon látom őket: utaznak, buliznak, karriert építenek. Én pedig itthon ülök egy panelházban Zuglóban, és azt érzem, hogy elvesztem önmagam. Gergő próbál segíteni, de ő is fáradt. Néha összeveszünk apróságokon: ki viszi le a szemetet, ki főz vacsorát. Aztán bocsánatot kérünk egymástól, de a feszültség ott marad közöttünk.

A szüleim mindig azt mondták: „Mi mindent megtettünk érted.” És tényleg sokat dolgoztak egész életükben. De most, amikor igazán szükségem lenne rájuk – nem pénzre vagy ajándékokra, hanem időre és figyelemre –, mintha nem értenék meg, mennyire nehéz nekem. Amikor szóba hozom nekik, hogy mennyire magányos vagyok néha, csak legyintenek: „Mi is felneveltünk téged segítség nélkül.”

Egyik este Gergővel ülünk a kanapén. Anna végre elaludt.

– Szerinted rossz anya vagyok? – kérdezem halkan.

– Dehogy vagy az! – ölel át Gergő. – Csak túl sokat vársz magadtól. És talán túl sokat vársz másoktól is.

– De hát a szüleim itt vannak! Miért nem segítenek többet? Miért érzem magam ennyire egyedül?

Gergő csak sóhajt. Ő is tudja: az ő szülei vidéken élnek, ritkán látjuk őket. Az én szüleim pedig mindig elfoglaltak. Mintha nem akarnának részt venni az unokájuk életében.

Másnap reggel felhívom egy bébiszitter-ügynökséget. A hangom remeg.

– Jó napot kívánok! Szeretnék érdeklődni bébiszitter iránt…

Ahogy leteszem a telefont, bűntudat önt el. Mintha cserbenhagynám a családomat – vagy ők hagytak volna cserben engem? A nagymamám mindig azt mondta: „A család az első.” De mi van akkor, ha a család nem tud vagy nem akar segíteni?

Az első alkalommal, amikor a bébiszitter jön – egy kedves lány, Réka –, Anna először sírni kezd. Én is majdnem sírok. De Réka türelmesen játszik vele, én pedig végre elmehetek sétálni egyedül a Városligetbe. Leülök egy padra és nézem az embereket. Egy idős házaspár kézen fogva sétál; egy fiatal anya nevetve tolja a babakocsit; egy apuka focizik a kisfiával.

Elgondolkodom: vajon én hol rontottam el? Miért nem tudok boldog lenni ebben az élethelyzetben? Miért érzem azt, hogy mindenki másnak könnyebb?

Este anyám felhív.

– Hallottam apádtól, hogy bébiszittert fogadtál. Hát ennyire nem bírod már?

– Anya… csak egy kis segítség kellett volna – mondom halkan.

– Mi is megoldottuk mindent egyedül – vágja rá sértődötten.

Leteszem a telefont és sírok. Gergő átölel.

– Nem vagy rossz anya – suttogja újra.

Napok telnek el. Réka egyre többször jön hozzánk; Anna megszereti őt. Én pedig lassan visszanyerem önmagam: újra olvasok könyveket, találkozom régi barátokkal. De a bűntudat ott marad bennem: vajon tényleg cserbenhagytam a családomat? Vagy csak más korban élünk már?

Egy este leülök anyámmal beszélgetni.

– Anya… te sosem érezted magad magányosnak?

– Dehogynem – sóhajt fel halkan. – Csak akkoriban nem volt divat beszélni róla.

Hosszú csend következik.

Talán ez a legnehezebb: elfogadni, hogy mások máshogy szeretnek. Hogy néha nem elég a család közelsége; néha több kell: figyelem, empátia, idő.

Vajon hányan érzik még így magukat Magyarországon? Hány fiatal anya sírja el magát esténként csendben? És vajon mikor tanuljuk meg végre kimondani: segítségre van szükségem?