Amikor a család hátat fordít: Egy este, ami mindent megváltoztatott

– Nem hiszem el, hogy ennyire önző vagy, Zsófi! – kiáltotta Éva, a sógornőm, miközben a nappali közepén álltunk, körülöttünk a család minden tagja. A bátyám, Gábor születésnapját ünnepeltük, de a hangulat egy pillanat alatt fagyott meg. Minden szem rám szegeződött.

A kezem remegett, ahogy a poharamat szorongattam. Éva folytatta: – Csak egy órára kértelek meg, hogy vigyázz Bencére! Neked tényleg semmi nem számít másokon kívül?

A szüleim némán ültek az asztalnál, anyám lesütötte a szemét. Gábor zavartan nézett rám, de nem szólt semmit. A többiek – nagynénik, unokatestvérek – mind várták, mit mondok. Úgy éreztem magam, mint egy vádlott a bíróságon.

– Éva, tudod jól, hogy ma este dolgoznom kellene otthonról – próbáltam halkan magyarázni. – Nem tudom csak úgy félretenni a munkát.

– Mindig csak a munka! – csattant fel Éva. – Miért nem lehet egyszer az család az első?

A szavak úgy vágtak belém, mintha pofon csaptak volna. A család… mindig is próbáltam megfelelni nekik. Mindig ott voltam, amikor kellett: főztem karácsonykor, segítettem költözni, vigyáztam Bencére is már számtalanszor. De most… most egyszer nemet mondtam.

A csend nyomasztó volt. A bátyám végül megszólalt:

– Zsófi, tényleg nem tudnád most kivételesen megoldani?

A torkomban gombóc nőtt. – Nem tudom – suttogtam. – Ma tényleg nem.

Éva legyintett, és hangosan odaszólt anyámnak: – Látod? Ezért nem lehet rá számítani.

Anyám csak sóhajtott. Az apám mereven bámult maga elé. Úgy éreztem, mintha mindenki cserbenhagyott volna.

Az este hátralévő részében senki nem szólt hozzám. A tortánál is csak udvariasan mosolyogtak rám, de éreztem a feszültséget. Amikor hazaindultam, senki nem kísért ki az ajtóig.

Otthon leültem az ágy szélére és sírtam. Nem is tudom pontosan miért: a megaláztatás miatt? Vagy mert rájöttem, hogy mennyire egyedül vagyok ebben a családban?

Másnap reggel anyám felhívott.

– Zsófikám… ne haragudj Évára. Tudod, milyen nehéz most nekik Bencével.

– Tudom, anya – válaszoltam halkan –, de nekem is nehéz volt tegnap este.

– Ne vedd magadra – mondta gyorsan –, csak… próbálj meg néha engedni.

Letettem a telefont és órákig csak bámultam ki az ablakon. Vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak annyira megszokták már, hogy mindig mindent elvállalok, hogy ha egyszer nemet mondok, az felér egy árulással?

Aznap nem mentem át hozzájuk vasárnapi ebédre. Anyám háromszor is hívott, de nem vettem fel. Szükségem volt időre.

A következő héten Gábor keresett meg munka után.

– Zsófi… beszélhetnénk? – kérdezte tétován a parkolóban.

– Miről? – kérdeztem fáradtan.

– Éva… túlreagálta. Sajnálom. Csak nagyon fáradt mostanában.

– És én? – néztem rá dühösen. – Észrevettétek valaha is, hogy nekem is vannak határaim?

Gábor zavartan lesütötte a szemét.

– Igazad van. Csak… valahogy mindig te voltál az, akire számíthattunk.

– De én is ember vagyok! – tört ki belőlem. – Nekem is van életem! Nem lehetek mindig mindenki pótanyja!

Gábor bólintott. – Sajnálom… tényleg.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon hány magyar családban történik ugyanez? Hányan érzik magukat láthatatlannak vagy kihasználtnak csak azért, mert mindig ők azok, akik mindent elvállalnak?

Azóta sok minden megváltozott bennem. Megtanultam nemet mondani – legalábbis próbálkozom vele. A családommal még mindig vannak konfliktusaink, de már nem érzem magam annyira egyedül. Néha még mindig fáj visszagondolni arra az estére, de tudom: szükség volt rá ahhoz, hogy végre kiálljak magamért.

Vajon tényleg önzés az, ha néha magamat helyezem előtérbe? Vagy csak végre megtanultam szeretni és tisztelni saját magamat is?