Amikor a család beköltözik: Egy figyelmeztetés, amit nem vettem komolyan
– Zsófi, komolyan mondom, készülj fel – suttogta a nővérem, Anna, miközben a konyhában álltunk, és anyánk a nappaliban telefonált. – A nagynénk és a fia ide fognak költözni. Nem lesz egyszerű.
A szívem hevesen vert. Aznap este nem tudtam aludni. Vajon miért költöznek hozzánk? Miért nem mond el anyu semmit? Próbáltam kérdezősködni, de csak annyit mondott: „Majd mindent elmondok, ha itt lesznek.”
A nagynéném, Márta néni mindig is különc volt. Két gyereke van: Gergő és Réka. Réka már évek óta külföldön él, Gergő viszont mindig is problémás gyerek hírében állt. Emlékszem, gyerekkoromban egyszer eltűnt a biciklim, és később Gergőnél láttam viszont. Anyu akkor csak annyit mondott: „Ők most nehéz helyzetben vannak, Zsófi.”
Most, húszévesen, egyetem mellett dolgozva próbáltam önálló életet élni a kis zuglói lakásomban. Azt hittem, végre van egy kis nyugalmam. De amikor egy este Anna újra felhívott, már remegett a hangja:
– Zsófi, kérlek… ne hagyd, hogy Gergő mindent tönkretegyen. Vigyázz magadra!
Másnap reggel kopogtak. Anyu állt az ajtóban Márta nénivel és Gergővel. Márta néni szemei vörösek voltak a sírástól, Gergő pedig úgy nézett rám, mintha én lennék az ellenség.
– Köszönjük, hogy befogadsz minket – mondta Márta néni halkan.
– Persze… – motyogtam. – Minden rendben lesz.
De semmi sem volt rendben. Gergő az első héten máris összetűzésbe keveredett a ház többi lakójával. Hangosan hallgatta a zenét éjjelente, és egyszer rajtakaptam, hogy a pénztárcámban turkál.
– Mit csinálsz? – kérdeztem tőle dühösen.
– Csak kölcsön akartam venni egy kis pénzt – válaszolta vállat vonva.
– Szólj legközelebb! Ez így nem megy! – kiabáltam rá.
Márta néni csak sírt. Anyu minden este próbált békíteni minket:
– Zsófi, kérlek, értsd meg őket! Most nagyon nehéz nekik…
De én egyre inkább úgy éreztem, hogy mindenki csak tőlem várja a megoldást. Anna is egyre ritkábban hívott fel. Egy nap aztán megtudtam az igazságot: Márta néni férje elhagyta őket, Gergő pedig kirúgták az iskolából verekedés miatt.
Egy este Gergő részegen jött haza. Az ajtóban állva rám ordított:
– Mit bámulsz? Ez már nem csak a te lakásod!
Akkor tört el bennem valami. Felhívtam Annát:
– Nem bírom tovább! Miért kell nekem mindent elviselnem?
Anna hallgatott egy darabig, majd halkan azt mondta:
– Tudom, hogy nehéz… de talán most te vagy az egyetlen kapaszkodójuk.
Másnap reggel leültem anyuval beszélgetni.
– Anya, ez így nem mehet tovább! Félek Gergőtől… Nem érzem magam biztonságban a saját otthonomban!
Anyu könnyeivel küszködve nézett rám:
– Tudom, kicsim… De Márta a testvérem. Nem hagyhatom cserben.
– És engem cserbenhagysz? – kérdeztem vissza remegő hangon.
Aznap este Gergő eltűnt. Márta néni kétségbeesetten hívogatta egész éjjel. Végül hajnalban találtuk meg egy közeli parkban, teljesen átfagyva.
Akkor döntöttem el: beszélek Gergővel őszintén.
– Figyelj rám! Én nem vagyok az ellenséged. De ha így folytatod, mindannyian tönkremegyünk. Segíteni akarok… de ehhez neked is akarnod kell!
Gergő először csak hallgatott, majd halkan megszólalt:
– Sajnálom… Csak… nem tudom, mit csináljak.
Azóta lassan változni kezdett minden. Gergő elment terápiára, Márta néni munkát talált. Anyuval is újra tudtunk beszélgetni – őszintén.
De még most is gyakran felteszem magamnak a kérdést: Vajon meddig kell elviselnünk mások terhét? Hol húzzuk meg a határt család és önmagunk között? Ti mit tennétek a helyemben?