Amikor a Büszkeség Elválaszt: Egy Elveszett Család Története

– Miért nem hívod meg őket, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, ujjammal a porcelánbögrét simogatva. A lakásban fojtogató csend volt, csak az óra kattogása hallatszott. Gábor az ablaknál állt, háttal nekem, és mereven bámulta az esőtől csillogó utcát.

– Nem akarom őket látni – felelte végül halkan, de határozottan. – Túl sok mindent tettek velem. Nem tudnék úgy állni melletted az oltárnál, hogy ők ott ülnek.

A szívem összeszorult. Tudtam, mennyit jelentene neki, ha végre kibékülne a szüleivel, de azt is tudtam, mennyire mélyek a sebek. Gábor apja, László mindig kemény ember volt, sosem mutatta ki az érzéseit. Az anyja, Ilona pedig inkább hallgatott, mint szólt, amikor a férje felemelte a hangját. Gábor gyerekkora tele volt kimondatlan szavakkal és elfojtott könnyekkel.

Az esküvőnk napján végül csak az én családom ült a padsorokban. Anyám sírt örömében, apám büszkén feszített az öltönyében. De Gábor oldalán üresen maradtak a helyek. A pap hangja visszhangzott a templomban, mintha minden szóval egyre nagyobb lett volna a csend.

Az első években próbáltam nem gondolni rá. Boldogok voltunk – legalábbis annak akartam hinni magunkat. De minden karácsonykor, amikor csak mi ketten ültünk a fa alatt, és Gábor szótlanul bámulta a gyertyafényben táncoló árnyékokat, éreztem: valami hiányzik. Egy este, amikor már túl sok bort ittunk, kibukott belőle:

– Sosem bocsátom meg nekik, hogy soha nem voltam elég jó nekik.

Megsimogattam a kezét. – Talán most már másképp látnák…

– Nem akarom tudni – vágta rá dühösen.

Aztán megszületett a lányunk, Emese. Úgy hittem, majd most minden megváltozik. Egy új élet talán hidat verhet a múlt fölé. De Gábor hajthatatlan maradt. Nem szólt a szüleinek az unokáról sem. Én titokban írtam egy levelet Ilonának – választ sosem kaptam.

Az évek teltek. Emese nőtt, okosodott. Egyik nap hazajött az óvodából, és azt kérdezte:

– Anyu, nekem miért nincs nagymamám meg nagypapám?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

Aztán egy nyári délutánon Gábor telefonja csörgött. Ismeretlen szám volt. Felvette – és csak annyit mondott bele:

– Igen… értem…

Letette. Az arca sápadt volt.

– Apám kórházban van – mondta halkan. – Szívinfarktus.

– Menjünk be hozzá! – kérleltem.

– Nem megyek – rázta meg a fejét. – Túl késő.

Aznap este sírtam. Nem tudtam eldönteni, hogy Gábor makacssága vagy az apja keménysége fáj jobban.

László néhány nap múlva meghalt. Ilona egyedül maradt egy vidéki házban. Próbáltam rábeszélni Gábort, hogy legalább temetésre menjen el.

– Nem akarom látni őket – ismételte újra és újra.

A temetésen csak én jelentem meg Emesével. Ilona rám nézett könnyes szemmel.

– Köszönöm, hogy eljöttetek – suttogta.

Hazafelé Emese csendben ült az autóban.

– Anyu, az a néni tényleg az én nagymamám?

Bólintottam.

Azóta eltelt öt év. Ilona néha ír egy-egy képeslapot Emesének, de Gábor sosem válaszol rájuk. A házasságunk is megkopott; mintha mindketten elvesztettünk volna valamit azon az esküvői napon, amit már sosem kaphatunk vissza.

Most itt ülök a régi konyhában, nézem Gábort, ahogy némán bámulja a tévét. Az ablakon túl sötétedik; Emese már alszik.

Vajon tényleg megéri ennyire ragaszkodni a büszkeséghez? Lehet még valaha újrakezdeni ott, ahol minden elromlott? Vagy örökre csak csend marad köztünk?