Amikor a barátság parázson ég el: Egy elveszett bizalom története

– Te ezt most komolyan gondolod, Gergő? – kérdeztem, miközben a füst még mindig ott kavargott a levegőben, és a grillezőből már csak néhány megégett húspogácsa maradt. A barátaim döbbenten álltak körülöttünk, senki sem szólt egy szót sem. Az egész udvarban feszült csend honolt, csak a szomszéd kutya ugatása törte meg néha a pillanatot.

Gergő, akivel tizenkét éve vagyunk barátok, most ott állt velem szemben, összeszorított szájjal, és a szemében valami furcsa elszántság csillogott. – Nem tudtam mást tenni, Bence – mondta halkan. – Nem tudtam végignézni, ahogy megesszük azokat az állatokat.

A többiek zavartan néztek rám, mintha azt várnák, hogy én oldjam meg ezt az egészet. De hogyan lehetne ezt megoldani? Egy hete szerveztem ezt a grillezést. Mindenki hozott valamit: Zsófi a salátát, Laci a sört, én pedig a húsokat. Gergő is eljött, pedig tudtam, hogy mostanában vegán lett. De azt hittem, majd hoz magának valami zöldséget vagy tofut – ahogy szokta –, és minden rendben lesz.

De nem lett rendben. Amíg bementem a házba egy újabb tálért, Gergő odament a grillhez, és egy mozdulattal lesöpörte az összes húst a parázsba. A hús sisteregve égett el, én pedig csak álltam ott, és nem hittem el, amit látok.

– Miért nem szóltál előre? – kérdeztem remegő hangon. – Miért nem mondtad el, hogy ez ennyire zavar?

– Próbáltam – felelte Gergő. – De mindig csak legyintettél. Azt mondtad, hogy ez csak egy fázis nálam.

Talán igaza volt. Tényleg nem vettem komolyan az egészet. De hát hogy is vehettem volna? Gergő mindig is az volt, aki minden buliban elsőként harapott bele a kolbászba, aki a disznóvágásról órákig tudott mesélni. Most meg itt áll előttem, és úgy néz rám, mintha én lennék az ellenség.

A többiek lassan kezdtek szedelőzködni. Zsófi odasúgta nekem: – Ne haragudj rá, Bence. Biztos csak túlreagálta.

De én nem tudtam megbocsátani. Az egész este tönkrement. A húsok oda lettek, a hangulat elszállt. Gergő pedig csak állt ott némán, mintha várná, hogy mondjak valamit.

– Ezt nem lehet csak úgy megbeszélni – mondtam végül. – Ez nem csak egy vacsora volt. Ez a bizalomról szólt.

Gergő bólintott, de láttam rajta, hogy ő sem érti igazán, mi történt. Talán ő is azt hitte, hogy majd megbeszéljük, és minden megy tovább. De én nem tudtam csak úgy továbblépni.

Aznap este egyedül maradtam az udvaron. Néztem a kihűlt parazsat, és azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyit ér egy barátság? Egyetlen pillanat alatt el lehet veszíteni mindent?

Azóta eltelt három hét. Gergő nem keresett. Én sem hívtam fel őt. A közös barátaink próbáltak közvetíteni közöttünk, de egyikünk sem engedett. Mindenki azt mondja, hogy túlreagáltam – vagy éppen ő reagálta túl. De ki tudja ezt eldönteni?

Anyám is próbált vigasztalni: – Fiam, az emberek változnak. Néha csak idő kell nekik.

De én nem akarok időt adni annak, aki egy mozdulattal eldobta mindazt, amit együtt építettünk fel.

Egyik este aztán Zsófi felhívott: – Bence, beszélned kellene vele. Nem lehet így lezárni egy ilyen hosszú barátságot.

– Mit mondhatnék neki? – kérdeztem keserűen. – Hogy sajnálom? Vagy hogy haragszom rá?

– Mondd el neki az igazat – felelte Zsófi halkan. – Hogy fáj.

Talán igaza van. Talán tényleg beszélnünk kellene. De félek attól, hogy már túl késő.

A következő hétvégén újra grillezést szerveztem – ezúttal csak néhány közeli baráttal. A húsok most is ott sültek a rácson, de valami hiányzott. Gergő hiánya ott lebegett a levegőben.

Ahogy néztem a parázson sülő húsokat, eszembe jutott minden közös emlékünk: a balatoni nyarak, az egyetemi bulik, az első közös albérletünk. Vajon tényleg mindent el lehet veszíteni egyetlen pillanat alatt?

Most itt ülök az üres udvarban, és csak azt kérdezem magamtól: ha valaki igazán fontos nekünk, meddig vagyunk hajlandóak harcolni érte? És vajon vissza lehet-e építeni azt a bizalmat, amit egyszer már elégettünk?