Amikor a barátság fáj: Egy bizalom, árulás és önmagam újrafelfedezésének története
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod nekem, Anna! – kiáltotta Eszter, miközben a nappalim közepén állt, kezében a bögrével, amit már harmadszor ejtett le a héten. – Hát nem érted, hogy most nekem van szükségem rád?
A hangja visszhangzott a falak között, mintha minden bútor is hallaná a vádjait. Én csak álltam ott, a konyhapultnak támaszkodva, és próbáltam nem sírni. Az egész lakásom idegennek tűnt, mintha már nem is az enyém lenne. Pedig ez volt az otthonom – az egyetlen hely, ahol eddig biztonságban éreztem magam.
Eszterrel gyerekkorunk óta barátnők vagyunk. Együtt nőttünk fel a panelházak között Zuglóban, együtt jártunk iskolába, együtt sírtunk az első szerelmi csalódásokon. Amikor megtudtam, hogy elvált, és nincs hová mennie, egy percig sem gondolkodtam: „Gyere hozzám, ameddig csak kell!” – mondtam neki. Akkor még nem tudtam, mennyire meg fog változni minden.
Az első hetekben minden rendben volt. Este borozgattunk, beszélgettünk, nevettünk a régi emlékeken. Aztán lassan elkezdtek felgyűlni a feszültségek. Eszter egyre többször maradt otthon egész nap pizsamában, nem segített a házimunkában, és minden apróságon megsértődött. A hűtőben eltűntek a kedvenc joghurtjaim, a fürdőszobában szétszórta a sminkjeit, és esténként hangosan telefonált az anyjával.
Egyik este hazaértem a munkából – egy hosszú nap után, amikor a főnököm is leszidott –, és azt láttam, hogy Eszter a kanapémon ül, körülötte üres pizzásdobozok és sörösüvegek. A tévében valami valóságshow ment hangosan. Megálltam az ajtóban.
– Eszter, kérlek… legalább egy kicsit rendet rakhattál volna – mondtam halkan.
Fel sem nézett. – Fáradt vagyok – felelte.
Akkor éreztem először azt a furcsa szorítást a mellkasomban. Mintha valaki elvette volna tőlem az otthonomat. Mintha már nem lenne jogom szólni semmiért.
A következő napokban egyre többet vitatkoztunk. Ő azt mondta, hálátlan vagyok; én azt éreztem, kihasznál. Egyik este annyira összevesztünk, hogy órákig nem szóltunk egymáshoz. Éjszaka hallottam, ahogy sír a szobájában – vagyis az én vendégszobámban –, de nem mentem be hozzá. Csak feküdtem az ágyamban, és azon gondolkodtam: hol rontottam el?
A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Judit megkérdezte:
– Minden rendben otthon?
Csak legyintettem. Hogy mondhattam volna el neki? Hogy mondhattam volna ki hangosan: félek hazamenni? Hogy rettegek attól, hogy elveszítem Esztert – vagy talán már el is veszítettem?
Egyik péntek este Eszter későn jött haza. Részegen dülöngélt be az ajtón.
– Annaaa! – kiabálta. – Te vagy az egyetlen barátom! Senkim sincs rajtad kívül!
Segítettem neki lefeküdni. Másnap reggel csendben ültünk egymással szemben a konyhában.
– Sajnálom – mondta végül halkan. – Tudom, hogy nehéz velem.
– Nem csak veled nehéz – feleltem. – Magammal is.
Sokáig néztük egymást. Akkor először éreztem azt, hogy talán ő is szenved ebben az egészben. De attól még nem lett könnyebb.
Az anyukám is szóvá tette egyszer telefonon:
– Anna, nem gondolod, hogy túl sokat vállalsz magadra? Nem lehet mindig mindenkit megmenteni.
Dühös lettem rá. Hogy mondhat ilyet? De belül tudtam: igaza van.
Egy este Eszter bejelentette:
– Találtam egy albérletet Újpesten. Jövő héten költözöm.
Nem tudtam eldönteni, örülök-e vagy szomorú vagyok. Amikor elment, órákig ültem némán a nappaliban. Minden olyan üresnek tűnt nélküle – de végre újra az enyém volt minden tárgy, minden csend.
Azóta sokat gondolkodom azon: hol van a határ barátság és önfeláldozás között? Meddig tartozunk felelősséggel egymásért? És vajon képesek vagyunk-e újra megtalálni önmagunkat egy ilyen vihar után?
Talán sosem lesz rá jó válaszom. De most már tudom: néha ahhoz is bátorság kell, hogy nemet mondjunk annak, akit szeretünk.
Mit gondoltok? Ti meddig engednétek be valakit az életetekbe? Hol húznátok meg a határt?