Amália múltja visszatér: Lánya titka, családi próbatétel

– Mama, félek! – sírt fel a kislány hangja, miközben a vihar dühödten csapkodott az ablaküvegen. Az ajtó előtt álltam, kezemben a kilinccsel, és csak reméltem, hogy Dóra az, aki végre hazajött. De amikor kitártam az ajtót, csak az unokám, Lili állt ott, csuromvizesen, remegve. Dórának nyoma sem volt.

Az első gondolatom az volt: mi történhetett? Miért hagyta itt Dóra a saját lányát? Lili szorosan átölelt, és csak annyit suttogott: – Anyu azt mondta, hogy most egy ideig nálad maradok…

A nappaliban ülve próbáltam megnyugtatni Lilit, de közben a gondolataim cikáztak. Dóra mindig is makacs volt, de soha nem hittem volna, hogy képes lenne ilyesmire. Az utóbbi hónapokban egyre többet veszekedtünk. Ő azt mondta, hogy nem értem meg őt, én pedig azt éreztem, hogy elveszítem a lányomat. Most pedig tényleg elveszítettem.

– Mama, mikor jön vissza anyu? – kérdezte Lili könnyes szemmel.

– Hamarosan, kicsim – hazudtam neki, miközben fogalmam sem volt, hol lehet Dóra.

Az éjszaka hosszú volt. Lili végül elaludt mellettem az ágyban, de én csak bámultam a plafont. Eszembe jutottak azok az idők, amikor Dóra még kislány volt. Mindig is érzékeny gyerek volt, sokszor sírt apróságokon is. Az apja korán meghalt – egyedül neveltem fel őt. Talán túl szigorú voltam vele? Vagy túlzottan óvtam mindentől?

Másnap reggel felhívtam Dóra barátnőjét, Katát.

– Kata, nem tudod, hol van Dóra? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Tegnap este még beszéltünk telefonon… nagyon zaklatott volt – mondta Kata. – Azt mondta, elege van mindenből. De hogy hová ment… fogalmam sincs.

A rendőrséghez fordulni túl drasztikusnak tűnt. Talán csak időre van szüksége – győzködtem magam. De ahogy teltek a napok, egyre inkább eluralkodott rajtam a félelem és a bűntudat.

Lili közben egyre csendesebb lett. Nem kérdezett többet az anyjáról, csak néha nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel – ugyanazokkal, mint amilyenek Dórának voltak gyerekkorában.

Egy este Lili odabújt hozzám.

– Mama… szerinted anyu haragszik rám?

– Nem, kicsim! – öleltem át szorosan. – Anyukád nagyon szeret téged. Csak most nehéz időszakon megy keresztül.

De magamban nem voltam biztos ebben. Vajon mit rontottam el? Miért nem tudtam megvédeni Dórát attól a világtól, ami most elnyelte őt?

A faluban hamar elterjedt a hír. A szomszéd Marika néni már másnap áthozott egy tál levest.

– Amália, ha kell valami segítség… szólj! Tudom, milyen nehéz lehet most neked.

De az emberek suttogtak is: „Biztos valami nagy baj van ott…” „A lányod mindig is különc volt…”

Egy hét telt el így. Aztán egy este csöngettek. Az ajtóban Dóra állt – sápadtan, karikás szemekkel.

– Anya… beszélnünk kell – mondta halkan.

Lili örömteli sikollyal rohant hozzá, de Dóra csak gyengéden megsimogatta a fejét.

– Menj be játszani egy kicsit – kérte tőle.

Amikor kettesben maradtunk, Dóra leült velem szemben.

– Anya… nem tudom tovább csinálni. Úgy érzem, megfulladok ebben az életben. Nem vagyok jó anya…

– Ne mondj ilyet! – szakadt ki belőlem.

– De igen! – kiáltott fel könnyek között. – Nem tudom szeretni magamat sem… hogy szerethetném jól Lilit?

Ott ültem vele szemben, és először láttam igazán a fájdalmát. Nem haragudtam rá – csak sajnáltam őt.

– Segíteni fogunk neked – mondtam halkan. – Nem vagy egyedül.

Azóta eltelt néhány hónap. Dóra terápiára jár, Lili pedig lassan újra mosolyogni kezdett. Én pedig minden nap azon gondolkodom: vajon hány családban játszódik le ugyanez csendben? Hány anya érzi magát kevésnek? Hány nagymama próbálja összetartani a családot?

Néha magamban kérdezem: vajon elég szeretetet adtam? Vagy csak túl későn vettem észre a jeleket? Ti mit tennétek a helyemben?