Álomház, összetört álmok: Egy magyar anya küzdelme a családi boldogságért

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod nekem, Zoli! – kiáltottam fel, miközben a konyhapultba kapaszkodtam. A kezem remegett, a szívem hevesen vert. Ott állt előttem a fiam, akit tizenhárom évig csak fényképeken és telefonhívásokon keresztül láttam felnőni. Most pedig úgy nézett rám, mintha idegen lennék.

– Anya, kérlek, próbáld megérteni – mondta halkan, de határozottan. – Niki és én szeretnénk egy kis magánéletet. Ez nem ellened szól.

A szavak úgy csapódtak belém, mint a hideg eső. Hát ezért dolgoztam végig az életem legszebb éveit Angliában? Hogy aztán itthon, a saját házamban legyek felesleges?

Minden reggel korábban keltem, mint ők. Főztem, mostam, takarítottam – próbáltam hasznossá tenni magam. De Niki mindig csak sóhajtott, amikor meglátta, hogy már megint elpakoltam a nappaliban. „Anya, mi is tudunk rendet tartani” – mondta egyszer. Akkor még csak mosolyogtam rajta, de most már érzem: nem akarják, hogy itt legyek.

A ház minden szegletét én terveztem meg. A kertben a rózsabokrokat apám emlékére ültettem el. A teraszról esténként néztem a naplementét, és elképzeltem, ahogy majd együtt vacsorázunk – Zoli, Niki, talán egyszer unokák is. Ehelyett most úgy érzem magam, mint egy betolakodó.

Egy este Niki hangosan csapta be maga mögött a fürdőszoba ajtaját. Zoli utána ment. Hallottam, ahogy suttognak – rólam beszéltek. „Nem bírjuk így tovább” – mondta Niki. „Anyád mindenbe beleszól.” Zoli csak sóhajtott.

Másnap reggel Zoli leült mellém a konyhaasztalhoz.

– Anya, beszélnünk kell – kezdte. – Szeretnénk egy kis időre különköltözni. Találtunk egy albérletet a városban.

A világ megállt körülöttem. Csak ültem ott némán, és próbáltam felfogni a hallottakat.

– De hát ez a ti otthonotok is! – suttogtam. – Értetek építettem…

Zoli lesütötte a szemét.

– Tudom, anya. És hálásak vagyunk érte. De szükségünk van saját életre.

Aznap este órákig ültem a teraszon. Néztem a sötétedő kertet, hallgattam a tücsköket. Eszembe jutottak az angliai évek: az éjszakai műszakok egy idősotthonban, az idegen nyelvű kollégák közötti magány, az otthoni ízek utáni sóvárgás. Minden forintot félretettem, hogy egyszer majd itthon boldog lehessek a családommal.

Aztán eszembe jutott anyám is. Ő is mindig mindent feláldozott értünk – és mi is sokszor türelmetlenek voltunk vele. Talán ez valami örök körforgás?

Pár nap múlva Zoliék elköltöztek. A ház hirtelen hatalmasnak és üresnek tűnt. Minden reggel csend fogadott. A kávé illata már nem keveredett Niki parfümjével, nem hallottam Zoli nevetését.

Egyik este átjött a szomszédasszonyom, Marika néni.

– Na, mi van veled, Ilona? Olyan csendes vagy mostanában.

Elmeséltem neki mindent. Ő csak bólogatott.

– Tudod, drágám, az én lányomék is elköltöztek annak idején. Sírtam napokig. De aztán rájöttem: ez az élet rendje. A gyerekeknek saját élet kell.

– De hát én csak jót akartam nekik…

– Persze! Mindannyian ezt akarjuk. De néha pont ezzel fojtjuk meg őket.

Azóta sokat gondolkodom ezen. Talán tényleg túl sokat akartam adni – és ezzel elvettem tőlük a lehetőséget, hogy maguk teremtsék meg az otthonukat.

Most itt ülök a nappaliban, egyedül. Nézem a családi fényképeket a falon: Zoli kisgyerekként a Balaton partján; Niki az esküvőjükön; én Angliában egy karácsonyi partin mosolygok erőltetetten.

Vajon tényleg jobb lett volna kevesebbet adni? Vagy csak másképp kellett volna szeretnem őket? És vajon visszatalálunk még egymáshoz valaha?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudjátok bocsátani a gyerekeiteknek, ha úgy érzitek: mindent feladtatok értük – ők mégis eltávolodnak?