Állj fel, és főzz nekem kávét! – Egy családi hétvége, ami mindent megváltoztatott
– Állj fel, és főzz nekem kávét! – harsant fel Zoltán hangja a nappaliban, miközben én épp a reggelihez készítettem elő az asztalt. A kezem megállt a levegőben, a vajaskés remegett az ujjaim között. A férjem, Gábor, csak némán ült a kanapén, és úgy tett, mintha belemerült volna a telefonjába.
Ez volt a harmadik nap, hogy Zoltán, Gábor öccse nálunk lakott. Elvileg csak egy hétvégére jött volna, mert „fel kell szusszannia” a válása után, de már két hete húzódott a vendégeskedése. Az első nap még próbáltam kedves lenni: főztem neki vacsorát, megkérdeztem, hogy érzi magát. De ahogy teltek a napok, Zoltán egyre követelőzőbb lett. Nem segített semmiben, mindenért panaszkodott – túl meleg van, túl hideg van, a kávé túl gyenge, a vacsora túl sós.
– Nem hallottad? – szólt rám újra. – Kávét kértem.
A gyomrom görcsbe rándult. Gábor rám nézett, mintha bocsánatot akarna kérni a tekintetével, de nem szólt semmit. Felálltam, és szó nélkül elindultam a konyhába. A víz csöpögése a kávéfőzőből valahogy hangosabbnak tűnt, mint valaha. Közben hallottam, ahogy Zoltán nevetve mesél valamit Gábornak – valami régi sztorit az egyetemi évekből –, de Gábor csak hümmögött.
Amikor visszavittem a kávét, Zoltán elvette tőlem anélkül, hogy rám nézett volna.
– Ugye tudod, hogy ezt lehetne erősebbre is főzni? – jegyezte meg gúnyosan.
Ekkor éreztem először azt, hogy valami eltört bennem. Nem is Zoltán miatt – ő mindig ilyen volt –, hanem Gábor miatt. Azért, mert nem állt ki mellettem. Mert hagyta, hogy így beszéljenek velem a saját otthonomban.
Aznap este, amikor Zoltán már elvonult zuhanyozni, odafordultam Gáborhoz.
– Meddig lesz még itt? – kérdeztem halkan.
– Nem tudom… Most nagyon nehéz neki – válaszolta Gábor fáradtan. – Próbálj meg türelmes lenni.
– És velem mi lesz? – suttogtam. – Én is számítok?
Gábor csak lesütötte a szemét.
A következő napokban minden egyre rosszabb lett. Zoltán reggelente hangosan kapcsolta be a tévét, amikor még aludtam volna. A fürdőszobában szanaszét hagyta a törölközőt és a borotvahabot. Ebédnél megjegyzéseket tett arra, hogy mennyire „unalmas” az életünk Gáborral: „Ti tényleg minden este ugyanazt csináljátok? Nincs semmi izgalom ebben a házban!” – mondta nevetve.
Egyik este már nem bírtam tovább. Amikor Zoltán újra odaszólt nekem vacsora közben: „Nem lehetne ezt egy kicsit jobban fűszerezni?”, letettem a villát.
– Elég volt! – mondtam remegő hangon. – Ez itt az én otthonom is. Nem vagyok a cseléded!
Zoltán értetlenül nézett rám.
– Jaj már, ne vedd ennyire komolyan! Csak vicceltem.
– Nekem ez nem vicces – feleltem. – És szeretném, ha tiszteletben tartanád azt, hogy itt élek.
Gábor ekkor végre megszólalt:
– Zoli… tényleg túlzásba viszed.
Zoltán felállt az asztaltól.
– Ha ennyire zavarok, holnap elmegyek! – vágta oda sértődötten.
Aznap este Gábor és én csendben feküdtünk egymás mellett az ágyban. Éreztem, hogy ő is feszült, de nem szólt semmit. Én pedig azon gondolkodtam: miért olyan nehéz kiállni magunkért? Miért érzem azt, hogy mindig nekem kell alkalmazkodnom?
Másnap reggel Zoltán valóban összepakolt és elment. A lakás hirtelen csendes lett – de nem felszabadítóan csendes, inkább nyomasztóan üres. Gábor próbált közeledni hozzám, de én nem tudtam elengedni a haragomat.
– Sajnálom – mondta halkan. – Nem akartam, hogy így legyen.
– De mégis hagytad… – feleltem könnyeimmel küszködve.
Azóta is ott motoszkál bennem a kérdés: hol húzódik a határ a család iránti lojalitás és az önfeladás között? Meddig kell tűrnünk mások miatt? És vajon képes leszek-e valaha megbocsátani Gábornak azért, hogy cserben hagyott?
Ti mit tennétek az én helyemben? Hol húznátok meg a határt?