Álarc mögött: Egy magyar nő harca a családi elvárások és a saját boldogsága között

– Ne hazudj nekem tovább, Gábor! Tudom, hogy apámmal titokban egyezkedtetek! – üvöltöttem, miközben remegő kézzel szorítottam a szerződést, amit a fiókjában találtam. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból, és a hangom is elcsuklott a dühtől meg a csalódottságtól. Gábor csak állt velem szemben, lehajtott fejjel, mintha a csenddel mindent eltörölhetne.

A nevem Varga Katalin. Budapesten születtem, és egész életemben azt éreztem, hogy apám árnyékában élek. Varga László, a híres vállalkozó – mindenki ismerte a nevét a XIII. kerületben. Mindig azt akarta, hogy átvegyem a céget, de még inkább azt, hogy olyan férjet válasszak, aki méltó az ő bizalmára. Gábor volt az ő választása – okos, sármos, mindig udvarias. Nem voltam szerelmes belé, de hittem abban, hogy majd megszeretem.

Az első évünk olyan volt, mint egy jól megírt színdarab: közös vacsorák a szüleimmel, balatoni nyaralások, mosolygós családi fotók. De amikor becsuktuk az ajtót a pesti lakásunkban, egyedül maradtam. Gábor gyakran dolgozott késő estig, és amikor hazajött, idegen parfüm illata lengte körül.

Egy este, amikor épp a mosást pakoltam be, egy cetli esett ki a zakója zsebéből – egy női név és telefonszám. A gyomrom görcsbe rándult, de nem mertem rákérdezni. Inkább elkezdtem figyelni az üzeneteit és e-mailjeit. Minden újabb üzenet egy újabb pofon volt: „Találkozunk ma este?” – írta neki valami Zsuzsa. „Ne felejtsd el az apóssal kötött szerződést.”

Nem hittem el, hogy ilyen nő lettem – aki kémkedik a férje után. De nem volt más választásom. Egyik éjjel, miközben Gábor aludt, belenéztem a laptopjába és megtaláltam a szerződést közte és apám között. A papíron az állt: ha legalább öt évig házasok maradunk, Gábor megkapja a cég 20%-át.

Leültem a konyha kövére és hajnalig sírtam. Amit szerelemnek hittem, csak egy jól kiszámított alku volt. Másnap anyámhoz mentem. Ő épp kávét főzött, amikor leültem az asztalhoz.

– Mi baj van, kislányom? – kérdezte aggódva.

– Nem bírom tovább, anya. Minden hazugság volt. Gábornak csak az üzlet számított.

Anyám átölelt és halkan mondta: – Tudom, hogy nehéz, de most magadért kell döntened, nem értünk.

Ezek a szavak napokig visszhangoztak bennem. Amikor apámnak elmondtam, hogy válni akarok, dührohamot kapott.

– Nem adhatod fel ilyen könnyen! Tudod mennyit fektettem belétek? Gábor a legjobb választás!

– Lehet, hogy neked igen – sírtam –, de nekem nem!

Ezután hetekig csak hideg csend volt otthon. Gábor próbálta kimagyarázni magát.

– Kati, nem így akartam… Az elején tényleg fontos volt nekem az ajánlatod apádtól… de később… tényleg megszerettelek.

Nem hittem neki. Minden szava újabb hazugságnak tűnt.

Elköltözni közös lakásunkból volt életem legnehezebb döntése. A barátok közül többen elfordultak tőlem; azt mondták, elkényeztetett lány vagyok, aki sosem tudja mit akar. Csak a húgom, Réka állt mellettem.

– Kati – mondta egy este borozás közben –, inkább legyél egyedül, mint hogy hazugságban élj.

Tanárként kezdtem dolgozni egy zuglói általános iskolában angolt tanítottam. Először éreztem azt hosszú idő után, hogy szabad vagyok. A gyerekek emlékeztettek rá: az élet lehet egyszerű is, ha nem bonyolítjuk túl.

Egy nap a Blaha Lujza téren vártam a villamost, amikor odajött hozzám egy régi ismerős – Tamás. Egy egyszerű srác volt a környékről; sosem hajszolta a pénzt vagy a státuszt úgy, mint Gábor. Órákig beszélgettünk könyvekről, filmekről és arról, milyen az élet mások elvárásai nélkül.

Tamás mellett újra megtanultam bízni az emberekben. Először éreztem azt is: milyen feltétel nélkül szeretve lenni. Neki nem számítottak a szüleim vagy a bankszámlám.

Apám sosem bocsátotta meg nekem sem Gábortól való válást, sem azt, hogy otthagytam a céget. Évekig nem beszéltünk egymással. De megtanultam együtt élni ezzel a veszteséggel – mert végre önmagam lehettem.

Ma este ugyanazon az erkélyen ülök Rékával és nézem ahogy lemegy a nap Budapest felett.

– Tudod – mondom halkan –, néha azt gondolom, újra ugyanígy döntenék… De vajon hányan élnek még mindig mások álmait? Hányan választják inkább a biztonságot az igazi boldogság helyett?