Álarc mögött: Az éjszaka, amikor mindent meghallottam

– Hogy mondhatsz ilyet róluk? – visszhangzott bennem a kérdés, miközben a sötét előszobában álltam, és a nappaliból kiszűrődő hangokat hallgattam. Gábor, akit tizenkét éves korom óta a bátyámnak tekintettem, most ott ült a kanapén, és Zsófi fülébe suttogott valamit. Nem akartam hallgatózni, de amikor meghallottam anyám nevét, megálltam az ajtóban.

– Komolyan mondom, Gergő anyja mindig olyan lenéző. Meg aztán az apja… hát, tudjuk milyen. Nem csoda, hogy Gergő is ilyen lett – mondta Gábor, és nevetett hozzá. Zsófi csak hümmögött, de nekem minden szó tőrként hasított a szívembe.

Ott álltam, mozdulatlanul. A kezem ökölbe szorult. A levegő hirtelen nehéz lett, mintha az egész lakás rám nehezedne. Az agyam zakatolt: Mit tegyek? Bemegyek és ordítok vele? Vagy csendben visszavonulok, mintha semmit sem hallottam volna? Tizennyolc éve vagyunk barátok. Együtt nőttünk fel a panelházak között, együtt rúgtuk a labdát a játszótéren, együtt sírtunk az első szerelmi csalódásaink után. És most itt vagyok, egy ajtó mögött, és úgy érzem, mintha egy idegen beszélne rólam.

Aznap este nem szóltam semmit. Visszamentem a szobámba, és egész éjjel forgolódtam. Anyám reggel kérdezte is:

– Valami baj van, Gergő?

– Nem, csak nem aludtam jól – hazudtam.

De belül tomboltam. Hogy lehet az, hogy valaki, akit testvéremnek hittem, így beszél rólam és a családomról? Vajon mindig is ezt gondolta? Vagy csak mostanában változott meg? És miért pont Zsófinak mondja el mindezt? Talán ő is így gondolja?

A következő napokban kerültem Gábort. Ő persze nem vette észre – vagy csak úgy tett. Írt Messengeren:

– Jössz ma focizni?

– Nem érek rá – válaszoltam röviden.

Anyám is furcsállta:

– Nem találkozol mostanában Gáborral?

– Nincs kedvem – mondtam.

Aztán egy hét múlva mégis összefutottunk a bolt előtt. Ő mosolygott rám, mintha mi sem történt volna.

– Na mi van veled? Rég láttalak! – mondta.

– Semmi különös – feleltem hűvösen.

Éreztem rajta, hogy zavarban van. Talán sejt valamit. De nem kérdezett rá.

Aznap este eldöntöttem: nem bírom tovább magamban tartani. Felhívtam:

– Gábor, beszélni akarok veled. Most.

Találkoztunk a régi játszótéren. Leültünk arra a rozoga padra, ahol annyiszor álmodoztunk arról, milyen lesz majd felnőttnek lenni.

– Mi van? – kérdezte idegesen.

– Hallottam, amit mondtál anyámról és apámról Zsófinak múltkor nálunk – vágtam bele egyenesen.

Gábor arca elfehéredett.

– Figyelj… én nem úgy gondoltam… csak hülyéskedtünk… – kezdte mentegetőzni.

– Hülyéskedtél? Az én családommal? Akik mindig befogadtak téged? Akik úgy szerettek, mintha a sajátjuk lennél? – emeltem fel a hangom.

– Ne haragudj már! Néha csak kijön belőlem… Tudod, hogy néha idegesít anyád… De nem gondoltam komolyan! – próbált magyarázkodni.

– Akkor miért mondod el másnak? Miért nem nekem mondod el? – kérdeztem remegő hangon.

Csend lett. A játszótér üres volt, csak egy galamb csipegetett a homokozó szélén.

– Sajnálom – mondta végül halkan Gábor. – Tényleg sajnálom.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és néztem azt az embert, akit eddig a legjobb barátomnak hittem. Most először éreztem azt, hogy talán sosem ismertem igazán.

Hazamentem. Anyám kérdezte:

– Minden rendben?

– Igen – feleltem röviden.

De belül üres voltam. Napokig nem beszéltem Gáborral. Aztán egyszer csak írt egy hosszú üzenetet: leírta benne, mennyire sajnálja, hogy megbántott engem és a családomat; hogy néha irigy volt rám, mert nálunk mindig béke volt otthon; hogy ő sosem érezte magát igazán fontosnak a saját családjában.

Olvastam az üzenetet újra és újra. Megértettem valamit: néha azok bántanak meg minket legjobban, akiknek a legjobban fáj valami bennük. De attól még fájt.

Végül találkoztunk újra. Leültünk egy kávézó teraszára.

– Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte Gábor.

Sokáig hallgattam. Aztán bólintottam.

– Megpróbálom – mondtam halkan.

Azóta más lett minden köztünk. Már nincs meg az a vak bizalom. De talán ez így van rendjén: felnőttünk. Megtanultuk, hogy az emberek nem tökéletesek – még azok sem, akiket testvérként szeretünk.

Néha még mindig eszembe jut az az este. Vajon tényleg lehet újra bízni abban, aki egyszer elárult? Vagy örökre ott marad egy repedés minden barátságban?