Aki a helyemre lépett – Egy házasság vége és egy barátság árulása
– Nem hiszem el, hogy ezt teszed velem! – szinte kiabáltam, miközben a benzinkút parkolójában álltam, és a kezem remegett. A kocsi ajtaját olyan erősen markoltam, hogy fehér lett az ujjam. Ott álltak előttem: Gábor, a volt férjem, és Éva, akit húsz éve barátnőmnek hittem. Nevettek, egymás kezét fogták, mintha mindig is így lett volna. Egy pillanatra azt hittem, elájulok. A gyomrom görcsbe rándult, és csak egy gondolat járt a fejemben: „Miért pont ő? Miért pont Éva?”
Huszonöt évig voltunk házasok Gáborral. Nem voltunk tökéletesek, de ki az? A gyerekeink már kirepültek, a házunk csendes lett. Az utolsó években inkább lakótársak voltunk, mint szerelmesek. Nem voltak nagy veszekedések vagy drámák. Egy nap leültünk a konyhaasztalhoz, és kimondtuk: ennyi volt. Mindketten azt mondtuk, hogy elfáradtunk. Azt hittem, békében váltunk el.
Éva mindig ott volt mellettem. Együtt jártunk piacra szombatonként, együtt sírtunk a gyerekeink ballagásán. Ő volt az, akinek mindent elmondtam – még azt is, hogy mennyire félek az egyedülléttől. Ő vigasztalt, amikor Gábor elköltözött. „Majd jobb lesz így neked!” – mondta mosolyogva. „Most végre magadra figyelhetsz!” – biztatott.
De most ott álltak előttem, kézen fogva. Éva rám nézett, és egy pillanatra mintha szégyellte volna magát. De aztán Gábor megszorította a kezét, és minden bátorságomat összeszedve odamentem hozzájuk.
– Mióta? – kérdeztem halkan.
Éva lesütötte a szemét. Gábor válaszolt helyette:
– Nem akartuk elmondani neked… Nem így…
– Mióta? – ismételtem meg.
– Néhány hónapja – suttogta Éva. – De csak azután, hogy ti szakítottatok…
Hazudott. Tudtam. Az ember megérzi az ilyet. Hirtelen minden emlék más színt kapott: Éva furcsa hallgatásai, Gábor elkalandozó tekintete a közös vacsorákon. Hányszor ültek egymás mellett a családi ünnepeken? Hányszor nevettek együtt valamin, amit én nem értettem?
Otthon órákig ültem a kanapén. A lakás üres volt, csak a falióra kattogása hallatszott. Próbáltam visszaemlékezni minden apró részletre: mikor kezdődött? Miért nem vettem észre? Vajon mindenki tudta rajtam kívül?
A következő napokban Éva többször is hívott. Nem vettem fel. Üzenetet hagyott: „Beszéljünk! Kérlek!” De mit mondhatott volna? Hogy sajnálja? Hogy nem akarta így? Hogy nem számított rá? Ezek mind üres szavak lettek volna.
Az anyám azt mondta: „Az élet megy tovább.” A lányom szerint „apa is megérdemli a boldogságot”. De ki beszél rólam? Ki kérdezi meg tőlem, hogy én mit érzek?
Egy este Éva beállított hozzám. Nem hívtam be, de ő bejött.
– Tudom, hogy haragszol rám – kezdte sírva. – De nem akartam elvenni tőled semmit…
– Csak a férjemet – vágtam közbe keserűen.
– Nem így volt… Gábor keresett meg engem… én csak… – dadogta.
– Te csak hagytad – feleltem halkan.
Sokáig néztük egymást némán. Aztán Éva felállt.
– Sajnálom – mondta még egyszer, és elment.
Azóta nem láttam őket együtt. A közös barátaink kerülik a témát. A családi ünnepeken mindenki feszengve ül az asztal körül. Az unokám születésnapján Gábor és Éva is ott voltak – egymás mellett ültek, de rám se néztek.
Sokszor gondolkodom azon, hol rontottam el. Miért nem vettem észre korábban? Miért nem harcoltam jobban Gáborért? Vagy talán magamért kellett volna harcolnom?
Azóta újra megtanultam egyedül élni. Reggelente hosszú sétákat teszek a Duna-parton, esténként könyvet olvasok vagy régi fényképeket nézegetek. Néha még mindig hiányzik valaki – de már nem Gábor vagy Éva. Inkább az az élet hiányzik, amiről azt hittem, örökké tart majd.
Most már tudom: az árulás nem csak azt jelenti, hogy elveszítesz valakit – hanem azt is, hogy elveszíted önmagad egy darabját is. De talán egyszer visszakapom.
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre ott marad a seb?