„Ági, főzz egy kávét!” – Hogyan forgatta fel a vejem az otthonunkat két hét alatt, és én rájöttem, hol húzódnak a családi határok

– Ági, főzz egy kávét! – harsant fel a hangja a nappaliból, miközben én még pizsamában, álmosan próbáltam összeszedni magam a konyhában. A vejem, Gábor, két hete költözött be hozzánk a lányommal, Zsófival, mert felújítják a lakásukat. Azóta minden reggel úgy érzem magam, mintha vendéglátó lennék egy olcsó panzióban, ahol a vendég nem ismer sem határt, sem hálát.

Az első napokban még próbáltam kedvesen viselkedni. Gábor mindig hangosan beszélt, mindent kommentált, és úgy tűnt, semmi sem jó neki. Egyik reggel például így szólt hozzám:

– Ági néni, nem lehetne egy kicsit erősebbre főzni azt a kávét? Meg aztán… ez a kenyér is száraz. Nincs valami friss?

Zsófi csak lesütötte a szemét. Tudtam, hogy szégyelli magát az ura miatt, de nem szólt semmit. Én pedig nyeltem egyet, és próbáltam nem mutatni, mennyire bántanak ezek a szavak. Azt mondogattam magamnak: „Ez csak átmeneti. Mindjárt vége lesz.”

De nem lett vége. Gábor minden nap talált valamit, amin kiakadhatott. Egyik este például, amikor hazaértem a boltból, azt láttam, hogy Gábor a nappaliban ül, lábát az asztalra téve, és hangosan telefonál:

– Anyám, komolyan mondom, itt mindent nekem kell elintéznem! Még egy normális vacsora sincs! – mondta nevetve.

A szívem összeszorult. A saját otthonomban éreztem magam idegennek. A férjem, Laci csak vállat vont:

– Hagyd rá, Ági! Fiatalok, majd kinövik.

De én nem tudtam csak úgy elengedni. Minden nap egyre feszültebb lettem. Egyik este Zsófi odajött hozzám a konyhába:

– Anya… ne haragudj Gáborra. Csak mostanában sokat dolgozik, ideges.

– Zsófi, én mindent megértek – válaszoltam halkan –, de ez már sok. Ez nem vendégség, hanem megszállás.

Zsófi szemében könnyek csillogtak. Megöleltem őt, de éreztem: valami eltört közöttünk.

A következő napokban Gábor egyre többet követelt. Egyik reggel például így szólt:

– Ági, hol van az ingem? Nem vasaltad ki?

Akkor már nem bírtam tovább.

– Gábor – mondtam remegő hangon –, ez itt az én otthonom. Nem vagyok cseléd.

Gábor felhúzta a szemöldökét:

– Csak kérdeztem… – morogta.

Aznap este Laci is szóvá tette:

– Nem kellene ennyire felkapnod a vizet. Végül is a lányunk férje.

– De meddig tűrjem? – kérdeztem vissza kétségbeesetten. – Hol vannak a határok?

A következő napokban már alig beszéltem Gáborhoz. Zsófi is visszahúzódott. A házban feszültség vibrált. Egy este aztán robbant a bomba: Gábor összeveszett Lacival egy focimeccs miatt.

– Ez nem igaz! – kiabálta Gábor. – Ilyen tévét még nem láttam! Hogy lehet ezen bármit is nézni?

Laci felállt:

– Ha nem tetszik, menj haza!

Gábor felpattant:

– Menjünk Zsófi! Elegem van ebből az egészből!

Zsófi sírva fakadt. Én ott álltam közöttük, és úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját életemben.

Aznap éjjel alig aludtam. Reggel Zsófi csendben összepakolt pár holmit.

– Anya… sajnálom – mondta halkan.

Megöleltem őt.

– Nem te vagy a hibás – suttogtam.

Gábor szó nélkül ment ki az ajtón. A ház hirtelen csendes lett – de ez már nem az a csend volt, amit szerettem.

Azóta sokat gondolkodom azon: hol vannak a határok? Meddig kell tűrnünk csak azért, mert valaki családtag? És mikor jön el az a pont, amikor ki kell állni magunkért – még akkor is, ha ezzel fájdalmat okozunk azoknak, akiket szeretünk?

Talán nincs jó válasz. De azt tudom: többé nem hagyom, hogy bárki átlépje azokat a határokat, amiket magamnak húztam.

Ti mit tennétek az én helyemben? Hol kezdődik és hol végződik nálatok a család türelme?