A volt anyósom harca a lakásomért – Egy nő küzdelme a szabadságáért
– Nem fogod ezt megúszni, Zsófi! – csattant fel az ajtóban álló volt anyósom, Ilona néni, miközben a lakás kulcsa még ott lógott a kezében. – A fiam nélkül semmi sem lenne a tiéd, ezt te is tudod!
A szívem hevesen vert, ahogy ott álltam a nappali közepén, egy halom papírral az asztalon. A válásom után azt hittem, végre levegőhöz jutok, de Ilona néni most újra betört az életembe. Azt követelte, hogy a lakás eladásából származó pénz felét adjam neki – mondván, hogy az ő családja segített annak idején a vásárlásban. A hangja visszhangzott a fejemben, miközben próbáltam összeszedni magam.
– Ilona néni, ez nem így működik – próbáltam higgadt maradni. – A lakás az én nevemen van, és a bíróság is kimondta, hogy engem illet.
– Az én fiam nélkül sosem lett volna ez a lakás! – vágott vissza. – Mi adtuk az önerőt, mi segítettünk mindenben! Most meg csak úgy kidobsz minket az utcára?
A könnyeim majdnem kibuggyantak, de nem akartam gyengének látszani előtte. Az egész családja ellenem fordult, mintha én lennék a gonosz, aki tönkretette a fiuk életét. Pedig csak élni akartam végre – szabadon, félelem nélkül.
A válásunk után mindenki azt mondta: „Majd most megnyugszol, Zsófi!” De nem számoltak Ilona nénivel. Ő mindig is uralkodni akart felettem. Még amikor együtt voltam Gáborral, akkor is mindenbe beleszólt: hogyan főzök, hogyan nevelem a gyereket, mit vegyek fel. Most pedig itt állt előttem, és azt követelte, hogy adjak neki pénzt – mintha csak egy adósságot törlesztenék.
Aznap este órákig ültem a konyhában, bámultam a hideg teámat. A telefonom folyamatosan pittyegett: Gábor üzenetei, anyám aggódó hívásai, sőt még a húgom is rám írt.
– Zsófi, ne veszekedj velük! – könyörgött anyám. – Adj nekik valamit, csak legyen már béke!
De én nem akartam többé meghajolni. Egész életemben másoknak akartam megfelelni: először apámnak, aki mindig azt mondta, hogy egy nő dolga alkalmazkodni; aztán Gábornak és az ő családjának; most pedig mindenki azt várta tőlem, hogy újra engedjek.
Másnap reggel Gábor is megjelent. Nem szólt semmit, csak leült velem szemben.
– Zsófi… Anyám tényleg sokat segített annak idején – kezdte halkan. – Nem lehetne… valahogy megegyezni?
– Te is tudod, hogy ez nem így működik – feleltem fáradtan. – A bíróság döntött. Ha most engedek, sosem lesz vége.
Gábor csak bólintott. Láttam rajta, hogy ő is feszeng ebben az egész helyzetben. De nem állt mellém igazán – sosem tette.
A munkahelyemen is egyre nehezebb volt koncentrálni. A kolléganőm, Erika észrevette rajtam a feszültséget.
– Mi történt veled? – kérdezte ebédszünetben.
– A volt anyósom… pénzt akar tőlem a lakásból – mondtam ki végül.
Erika felhúzta a szemöldökét.
– Ne hagyd magad! Ez tipikus magyar történet… Mindig van valaki, aki többet akar annál, ami jár neki.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: tényleg tipikus? Tényleg mindig nekünk kell engedni? Miért kellene újra és újra feladnom magam?
A következő héten Ilona néni ügyvédet fogadott. Hivatalos levél jött: felszólítás fizetésre. A kezem remegett, amikor kibontottam. Az ügyvédjük leírta: „Az ön lakásvásárlása során jelentős családi hozzájárulás történt, ezért ügyfelem jogosnak tartja követelését.” Mintha csak egy tárgy lennék egy jogi játszmában.
Aznap este sírva hívtam fel apámat.
– Apa… Nem bírom már ezt – zokogtam bele a telefonba.
– Kislányom… Ha úgy érzed, harcolnod kell, akkor harcolj! De ne hagyd magad megalázni! – mondta csendesen.
Ez volt az első alkalom, hogy apám nem azt mondta: „Engedj!” Hanem azt: „Harcolj!”
A következő napokban összeszedtem minden bátorságomat. Ügyvédhez mentem én is. Elmondtam mindent: hogyan történt a vásárlás, milyen papírok vannak nálam. Az ügyvédem szerint jogilag nincs okuk követelni semmit – de lelkileg annál inkább nyomasztanak.
A tárgyaláson Ilona néni úgy nézett rám, mintha elárultam volna őket. De én már nem sírtam. Felálltam és elmondtam:
– Évekig próbáltam megfelelni mindenkinek. Most először magamért döntök.
A bíróság nekem adott igazat. Ilona néni dühösen távozott, Gábor rám sem nézett többé. A családom fele megsértődött rám – de én végre fellélegeztem.
Most itt ülök az üres lakásban és azon gondolkodom: Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre kiálltam magamért? Ti mit tennétek a helyemben?