A virágbolt, ahol a boldogság is hervad – Egy magyar nő harca az újrakezdésért

– Miért nem érted meg, Anna? – kiáltottam elcsukló hangon, miközben a pult mögött álltam, és a rózsák szirmait igazgattam. A lányom csak a telefonját nyomkodta, mintha ott keresné a választ mindenre, amit én sosem tudok megadni neki. – Anyu, hagyj már! Nem érdekelnek a virágok! Neked fontosak, nekem nem! – vágta oda, és kiviharzott a bolt ajtaján. Az üvegajtó csilingelése még sokáig visszhangzott bennem.

Ott maradtam egyedül a virágboltban, amely valaha az álmom volt, mostanra viszont inkább börtönnek tűnt. A polcokon hervadó krizantémok, szomorú gerberák és néhány utolsó tulipán – mind azt suttogták: „Elmúlt az időd.” De én nem akartam elengedni. Ez volt mindenem. A nevem Katalin, negyvenöt éves vagyok, és egy kisvárosban élek Fejér megyében. A férjem, Gábor három éve hagyott el minket egy másik nő miatt. Azóta minden nap harc: a számlákkal, az ügyfelekkel, a saját lányaim közötti feszültséggel.

Anna tizenhét múlt. Régen együtt ültünk a kertben, ő is szerette a virágokat. Most csak azt látja bennem: egy fáradt anyát, aki sosem ér rá, aki mindig csak dolgozik. A húga, Lili még csak tízéves – ő még néha bejön segíteni, de már ő is érzi a feszültséget. Gábor alig fizet gyerektartást. Anyámék falun élnek, ők is csak annyit tudnak segíteni, hogy néha küldenek egy kis házi lekvárt vagy tojást.

Aznap este Anna későn jött haza. Nem szólt hozzám. Csak becsapta maga mögött az ajtót. Lili odabújt hozzám: – Anyu, Anna miért ilyen mérges? – Nem tudom, kicsim – suttogtam –, talán rám haragszik. Vagy az egész világra.

Másnap reggel korán keltem. A boltba menetel közben végignéztem a kihalt főutcán: bezárt üzletek, graffitis falak, egy-két hajléktalan az OTP előtt. Ez is Magyarország 2024-ben: mindenki túlélni próbál. A virágbolt előtt egy idős néni várt rám – Ilonka néni, aki minden héten vesz egy szál szegfűt a férje sírjára.

– Katalin drága, maga olyan szép csokrokat köt! – mondta mosolyogva. – Ezek a virágok tartják bennem a lelket.

Elmosolyodtam, de belül sírtam. Vajon nekem ki tartja bennem a lelket?

A délelőtt lassan telt. Egy fiatal pár jött be: esküvői csokrot rendeltek. Irigykedve néztem őket – mennyi remény van még bennük! Amikor elmentek, Anna jelent meg újra. Most sem nézett rám.

– Kapsz pénzt ebédre? – kérdeztem halkan.
– Nem kell semmi – felelte ridegen.
– Anna… beszélhetnénk végre?
– Miről? Hogy mennyire utálom ezt az egészet? Hogy szégyellem magam az osztálytársaim előtt? Mindenki azt hiszi, gazdagok vagyunk, mert virágboltunk van… pedig alig van mit enni otthon! – kiabálta könnyes szemmel.

Ez volt az első alkalom hónapok óta, hogy kimondta: szégyelli magát miattam. A szívem összeszorult.

– Sajnálom… én tényleg mindent megteszek értetek…
– Nem érted! Nekem nem kell több rózsa! Nekem egy normális család kellene! Egy apa…

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott némán.

Aznap este Lili lázas lett. Orvoshoz kellett vinnem. Anna otthon maradt – amikor visszaértem vele a rendelőből, Anna már nem volt otthon. Egész éjjel nem jött haza. Hajnalban hívtam végig az osztálytársait – senki sem tudott róla semmit.

A rendőrségre mentem. Ott ültem egy rideg folyosón, miközben egy fiatal rendőr próbált nyugtatni:
– Ne aggódjon, asszonyom, biztos előkerül.
De én tudtam: valamit nagyon elrontottam.

Reggel Anna hazajött. Fáradt volt és szomorú.
– Bocsánatot kérek… csak el akartam menni innen…
Átöleltem. Sírtunk mindketten.

Ettől kezdve próbáltam változtatni. Kevesebb időt töltöttem a boltban – inkább otthon főztem vacsorát, beszélgettem velük. De közben a bolt forgalma visszaesett. Egyre több multi nyílt a városban: olcsóbb virágokkal, akciókkal. Az emberek inkább oda mentek.

Egyik este Lili odajött hozzám:
– Anyu, mi lesz velünk? Ha bezár a bolt?
Nem tudtam felelni.

Aztán jött egy levél: felszólítás az adósság miatt. Ha nem fizetek két héten belül hatszázezer forintot, végrehajtás lesz.

Összeültem Annával és Lilivel.
– Lányok… lehet, hogy el kell adnunk mindent és elköltözni nagyanyátokhoz falura.
Anna először hallgatott, aztán megszólalt:
– Anyu… én segítek neked. Elmegyek dolgozni suli után.
Lili is bólintott: – Én is segítek! Eladok virágot!

Aznap este először éreztem azt: talán mégis van remény.

A következő hetekben együtt dolgoztunk: Anna plakátokat ragasztott ki a városban „Katalin Virágboltja – családi kedvezmények” felirattal; Lili minden vevőnek mosolygott; én pedig új csokrokat találtam ki – magyar vadvirágokból, olcsóbban.

A bolt lassan újra megtelt emberekkel. Egyik nap bejött Gábor is – hozta az új barátnőjét.
– Csak egy csokrot szeretnék… Anyák napjára – mondta zavartan.
Anna rám nézett: – Add oda neki azt a legszebb rózsát!
Odaadtam. Gábor rám mosolygott: – Köszönöm…
Nem szóltam semmit.

Aznap este Anna odabújt hozzám:
– Anyu… büszke vagyok rád.
Először mondta ezt ki életében.

Most itt ülök a boltban, nézem a virágokat és azon gondolkodom: vajon tényleg elég szeretet és kitartás ahhoz, hogy újra boldog család legyünk? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?

Ti mit gondoltok? Lehet-e egy anya szeretete elég ahhoz, hogy mindent helyrehozzon? Várom a véleményeteket…