A veszteség után: Hogyan találtam vissza az otthonomhoz és az álmaimhoz

– Nem hiszem el, hogy ezt teszitek velem! – kiáltottam, miközben Zsófi és Gergő, a férjem első házasságából született gyerekei, némán álltak a nappali közepén. A férjem, László temetése után alig telt el egy hét, és máris ott álltak előttem, kezükben egy ügyvédi papírral. – Ez nem a te otthonod többé, Anna – mondta Zsófi ridegen. – Apánk végrendelete világos. Nekünk jár a ház.

A szívem hevesen vert, a kezem remegett. Huszonkét évig éltem ebben a házban Lászlóval. Együtt építettük fel, minden sarkában ott volt az emlékeink lenyomata: a konyhaasztalon még ott volt a karcolás, amit egyszer véletlenül ejtettem, amikor túl hevesen szeleteltem kenyeret. A kertben László ültette rózsák virágoztak. Most mindez idegenekké vált számomra.

– Hová menjek? – kérdeztem halkan, de egyikük sem nézett rám. Gergő csak vállat vont: – Ez nem a mi dolgunk. Aztán kimentek a szobából, én pedig ott maradtam egyedül, összetörve.

Aznap este egy bőrönddel és egy táskával hagytam el az otthonomat. Az utcán sétáltam, miközben az eső csendesen kopogott a kabátomon. Az egész világ ellenségesnek tűnt. A barátaim közül sokan már elköltöztek vagy meghaltak, a családommal évek óta nem beszéltem egy régi vita miatt. Egyedül voltam.

Az első éjszakát egy olcsó panzióban töltöttem Zuglóban. A szoba hideg volt és idegen, az ágy nyikorgott alattam. Alig aludtam valamit. Másnap reggel a tükörbe néztem: karikás szemek, összekuszált haj, az arcomon mély ráncok. Ki vagyok én most? Egy özvegy, akit kidobtak az otthonából? Vagy valaki, aki képes újrakezdeni?

Az első napokban csak sodródtam. Próbáltam ügyeket intézni: jogi tanácsot kértem, de az ügyvéd csak sajnálkozva tárta szét a kezét. – A végrendelet sajnos egyértelmű – mondta. – Nincs mit tenni.

A legnehezebb az volt, hogy senkihez sem fordulhattam. Egyik este a Keleti pályaudvaron ültem egy padon, amikor egy idős asszony mellém telepedett. – Jól van, kedveském? – kérdezte halkan. Először csak bólintottam, de aztán kitört belőlem minden: sírtam, meséltem neki Lászlóról, a gyerekekről, az otthonom elvesztéséről.

– Tudja mit? – mondta végül Erzsi néni. – Van nálam egy kis szoba albérletben. Nem nagy, de tiszta és meleg. Jöjjön el hozzám pár napra.

Így kezdődött az új életem Erzsi néni lakásában Kőbányán. A panelházban minden reggel hallottam a szomszédok zaját: gyerekek nevetése, rádióból szóló régi slágerek. Erzsi néni minden reggel főzött nekem kávét és meghallgatta a történeteimet.

– Tudja, Anna – mondta egyszer –, az élet néha igazságtalan. De mindig van tovább.

Lassan elkezdtem munkát keresni. Először csak takarítani jártam egy közeli irodába éjszakánként. Nem volt könnyű: fájt a hátam, fáradt voltam, de legalább hasznosnak éreztem magam. Az irodában dolgozott egy fiatal lány is, Réka, aki gyakran maradt bent késő estig.

– Maga mindig ilyen alaposan dolgozik? – kérdezte mosolyogva egyik este.

– Próbálok – feleltem fáradtan.

– Ha gondolja, hozhatok magának egy teát vagy valami süteményt – ajánlotta fel.

Réka lett az első új barátom ebben az idegen világban. Egyik este meghívott magához vacsorára: lecsót főzött, és órákig beszélgettünk az életünkről.

– Tudja, Anna néni – mondta –, én is elvesztettem már valakit. Az anyukámat rák vitte el két éve. Azóta próbálom megtalálni önmagamat.

A története közelebb hozott minket egymáshoz. Rájöttem: nem vagyok egyedül a fájdalmammal.

Közben Erzsi néni is egyre inkább családtaggá vált számomra. Együtt főztünk vasárnaponként gulyást vagy palacsintát, néha elmentünk sétálni a Népligetbe. Néha még nevetni is tudtam újra.

Egy nap levelet kaptam Zsófitól. Rövid volt és hideg: „Kérem, ne keressen minket többet.” Először dühös lettem, aztán csak szomorú. Vajon tényleg ennyit értem nekik? Huszonkét év szeretet után?

Aztán történt valami váratlan: Réka felhívott egy alapítványhoz dolgozni idősgondozóként. Féltem az elején – mit tudok én adni másoknak? –, de aztán rájöttem: sokkal többet, mint gondolnám. Meghallgattam másokat, segítettem nekik bevásárolni vagy csak beszélgetni velük.

Az egyik gondozottam, Sándor bácsi egyszer azt mondta: – Anna néni, maga olyan fényt hozott ebbe a lakásba! Régóta nem nevettem ennyit.

Ekkor értettem meg igazán: bár mindent elvesztettem – a férjemet, az otthonomat –, mégis képes vagyok újra adni és kapni szeretetet.

Az évek során lassan újraépítettem magamat. Erzsi nénivel közösen béreltünk egy kis kertesházat Soroksáron; Rékával rendszeresen találkoztunk; Sándor bácsi unokái pedig meghívtak családi ünnepekre is.

Néha még mindig eszembe jut László és a régi házunk. Fájdalmas emlékek ezek, de már nem bénítanak meg.

Most itt ülök a kertben egy csésze kávéval és arra gondolok: vajon tényleg csak azok számítanak családnak, akikkel vér szerinti kötelék fűz össze? Vagy azok is lehetnek családtagjaink, akik mellettünk állnak akkor is, amikor mindenki más elfordul?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani annak, aki hátat fordított nekünk? És vajon tényleg újra lehet kezdeni bármit bármilyen korban?