A vér kötelez, vagy a szív? – Egy apa vallomása

– Hogy tehetted ezt velem, apa? – Gábor hangja remegett a dühtől és a csalódottságtól. A vasárnapi ebédnél ültünk, ahol a húsleves illata keveredett a feszültséggel. Az asztal túloldalán Milica lehajtott fejjel ült, az unokám, Marci pedig zavartan bámulta a tányérját.

Nem tudtam rögtön válaszolni. A szívem hevesen vert, mintha minden dobbanás egy-egy újabb bűntudatot pumpált volna belém. Gábor tekintete égetett. Tudtam, hogy számára ez árulás: hogy elváltak Milicával, és én mégis tartom vele a kapcsolatot, segítem őt, amikor csak tudom. De hogyan hagyhatnám cserben azt az asszonyt, aki éveken át a családunk része volt? És főleg: hogyan fordíthatnék hátat az unokámnak?

– Nem ellened teszem, fiam – próbáltam halkan magyarázni –, hanem értetek. Marcinak szüksége van rám. Milicának is. Ez nem arról szól, hogy kit szeretek jobban…

Gábor felpattant. – De igen! Pontosan erről szól! Mindig őt véded! Engem soha nem értettél meg igazán!

Aztán kiviharzott az ajtón. A csend súlyosabb lett, mint bármilyen kiabálás.

Milica felnézett rám könnyes szemekkel. – Sajnálom, Dragan bácsi… Nem akartam bajt okozni.

Megráztam a fejem. – Nem te okoztad. Ez mindannyiunk hibája… vagy talán egyikünké sem.

Aznap este sokáig ültem a sötét nappaliban. Visszhangzott bennem Gábor minden szava. Eszembe jutottak a régi idők: amikor még együtt jártunk horgászni a Tiszára, amikor először mutatta be Milicát, amikor megszületett Marci. Akkor azt hittem, semmi sem szakíthatja szét a családunkat.

De aztán jöttek a veszekedések. Gábor egyre többet dolgozott, Milica magányos lett. Próbáltam közvetíteni köztük, de csak rontottam a helyzeten. A válás után Gábor bezárkózott. Milica viszont gyakran keresett: segítséget kért Marci miatt, vagy csak egy jó szóra vágyott. Én pedig nem tudtam nemet mondani.

A faluban is sokan furcsán néztek rám. „Mit törődsz vele? Nem a te dolgod!” – mondta egyszer a szomszédom, Lajos bácsi. De én mindig is úgy éreztem: ha valaki egyszer családtaggá válik, azt nem lehet csak úgy kitörölni az életünkből.

Egyik este Marci nálam aludt. Lefekvés előtt odabújt hozzám.

– Papa… Apa miért haragszik rád?

Nehéz volt válaszolni egy tízéves gyereknek.

– Néha az emberek mást gondolnak arról, mi a helyes – mondtam végül. – De én mindig itt leszek neked.

Marci elmosolyodott, és átölelt.

Másnap reggel Gábor hívott telefonon.

– Visszahozom Marcit délután – mondta ridegen.

– Gábor… beszélhetnénk? – kérdeztem óvatosan.

– Nincs miről beszélni. Ha neked fontosabb Milica meg az ő bajaik, akkor tartsd is velük! Nekem nincs szükségem rád.

Ez volt az a pillanat, amikor valami végleg eltört bennem. Napokig nem aludtam rendesen. Próbáltam visszaidézni mindent: hol rontottam el? Túl sokat adtam Milicának? Túl keveset Gábornak? Vagy egyszerűen csak lehetetlen mindenkinek megfelelni?

A család többi tagja is megosztott volt. A nővérem szerint „a vér kötelez”, és nekem Gábor mellett kellene állnom minden körülmények között. Anyám viszont csendben megszorította a kezemet: „Tudom, hogy jót akarsz.” De vajon tényleg jót teszek?

Egyik délután Milica sírva hívott fel: elvesztette a munkahelyét. Azonnal átmentem hozzájuk. Marci az asztalnál rajzolt.

– Nem akarok terhet rakni rád – zokogta Milica –, de nem tudom, mi lesz velünk…

Leültem melléjük.

– Amíg én élek, nem lesztek egyedül – mondtam határozottan.

Aznap este Gábor újra felhívott.

– Hallottam, hogy megint ott voltál – mondta fojtott hangon. – Miért nem tudod elengedni őket?

– Mert ők is a családom részei – feleltem halkan. – És te is az vagy. Mindig is az leszel.

Hosszú csend következett.

– Lehet, hogy soha nem fogom ezt megérteni – mondta végül Gábor –, de ha neked így jobb…

Letette.

Azóta ritkábban beszélünk. Néha Marci hoz össze minket egy-egy focimeccsen vagy ünnepen. A sebek lassan gyógyulnak, de a távolság megmaradt köztünk.

Minden este ugyanazt kérdezem magamtól: vajon rosszul döntöttem? Elárultam a fiamat azzal, hogy emberséget választottam a vér helyett? Vagy épp így mutattam meg neki, mit jelent igazán szeretni?

„Lehet-e egyszerre hűségesnek lenni önmagunkhoz és azokhoz, akiket szeretünk? Ti mit tennétek a helyemben?”