A tökéletesség bilincsei: Egy anya dilemmája
– Anya, én nem bírom tovább. El akarok válni – mondta Anna, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a kávé lassan kihűlt a csészéjében. A szeme vörös volt a sírástól, de a hangja határozott. A szívem összeszorult.
– Anna, gondold át még egyszer – suttogtam. – Hiszen mindenetek megvan. Gábor rendes ember, jó állása van, szeret téged…
– Anya, te nem érted! – csattant fel. – Nem akarok úgy élni, mint te! Nem akarok évtizedekig egy üres házasságban vergődni csak azért, mert az jól mutat a szomszédok előtt!
A szavai, mint egy pofon, úgy csattantak az arcomon. Hirtelen visszarepültem az időben: 1987 nyara volt, amikor apáddal összeházasodtunk. Akkoriban mindenki azt mondta, hogy szerencsés vagyok. Jó munkahely, szép lakás az Újlipótvárosban, két gyerek – kívülről minden tökéletesnek tűnt. De belül? Belül lassan megfulladtam.
Anna most ugyanazt érzi, amit én éreztem harminc éve. Csakhogy én sosem mertem kimondani. Én csendben tűrtem, mert azt tanították: egy nőnek mindent el kell viselnie a családért.
– Anna, gondolj a gyerekekre! – próbáltam érvelni. – Marci még csak öt éves…
– Pont miattuk akarok lépni! – vágott közbe. – Nem akarom, hogy azt lássák: anya és apa csak egymás mellett élnek, de már rég nem szeretik egymást.
A konyhaablakon át hallottam, ahogy a szomszéd néni locsolja a muskátlit. Vajon ő is hallja a vitánkat? Vajon mit gondol majd rólunk az egész ház? A mi családunk mindig példakép volt: Anna ügyvéd lett, Gábor mérnök, két szép unoka… És most mindez darabokra hullik?
Este, amikor egyedül maradtam, elővettem egy régi fényképet: Anna ballagása. Ott álltunk mindannyian mosolyogva, de én már akkor is tudtam, hogy valami hiányzik. Vajon ha akkor bátrabb vagyok, most más lenne minden?
Másnap reggel Anna már csomagolt. Gábor nem volt otthon; éjszakás műszakban dolgozott. A gyerekek az anyósomnál aludtak.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem halkan.
– Igen – felelte könnyes szemmel. – Anya, én szeretnék boldog lenni. Nem akarom feláldozni magam csak azért, hogy másoknak megfeleljek.
A szavak visszhangoztak bennem: boldog lenni. Hányszor mondtam ki ezt magamban az elmúlt harminc évben? És hányszor fojtottam el?
Délután átjött a nővérem, Éva is. Ő mindig is szókimondóbb volt nálam.
– Engedd el Annát! – mondta határozottan. – Ne kövesd el ugyanazt a hibát, amit anyánk tett velünk! Emlékszel rá? Ő is mindig csak tűrt…
Éva szavai fájtak, de igazak voltak. Anyánk egész életében csendben szenvedett apánk mellett. Mi pedig megtanultuk: a családért mindent fel kell áldozni.
Anna végül elköltözött Gáboréktól. A család széthullott; legalábbis kívülről így tűnt. A rokonok suttogtak a hátunk mögött: „Mi történhetett náluk? Hiszen olyan szép család voltak!”
Az első karácsony különösen nehéz volt. Marci és Lili felváltva voltak Annánál és Gábornál. A fenyő alatt kevesebb ajándék volt, és több csend.
Egy este Anna átjött hozzám. Fáradtnak tűnt, de valahogy könnyebbnek is.
– Anya… tudom, hogy nehéz neked is. De most először érzem azt, hogy önmagam lehetek.
Megöleltem őt. Sírtunk mindketten.
Azóta eltelt két év. Anna új életet kezdett; új munkahelye van, és új barátai is lettek. Gábor is megtalálta a helyét; békében nevelik közösen a gyerekeket.
Én pedig minden nap azon gondolkodom: vajon jól tettem-e, hogy annak idején csendben maradtam? Vajon ha én is bátrabb vagyok, most más lenne Anna sorsa? Vagy minden generációnak magának kell megtanulnia: hol húzódik a boldogság és a megfelelés határa?
Ti mit gondoltok? Meddig érdemes kitartani a látszat mellett? És vajon tényleg jobb egy őszinte válás egy hazug házasságnál?