A tökéletes meny árnyékában – Egy családi szakítás története

– Hát, Zsuzsika, ha legalább feleannyira lennél házias, mint az a Katalin volt, már nem lenne gond – csattant fel anyósom, miközben az ablaktörlő lapátok vadul csapkodták a szélvédőt. Az eső úgy verte a kocsit, mintha az ég is velem sírna. Az ujjaim görcsösen szorították a kormányt, és éreztem, ahogy a torkomban egyre nő a gombóc.

– Akkor hívják inkább azt a Katalint! – szóltam ki végül, hangom remegett, de nem a félelemtől, hanem attól a haragtól, amit hónapok óta próbáltam elfojtani. A csend, ami ezután beállt, szinte fájt. Anyósom és apósom döbbenten néztek rám, mintha most látnának először igazán.

Nem így képzeltem el a házasságot. Amikor Tamással összeköltöztünk a XIII. kerületben, azt hittem, végre megtaláltam a helyem. Őszintén szerettük egymást, és bár tudtam, hogy Tamás szülei konzervatívak, azt gondoltam, majd idővel elfogadnak. De már az első közös karácsonyon is éreztem: valami mindig hiányzik belőlem szerintük.

Katalin – az exmeny. A nő, akit minden családi ebéden szóba hoztak. „Bezzeg Katalin mindig hozott bejglit!”, „Katalin sosem felejtette el az após névnapját!”. Eleinte próbáltam humorral kezelni: „Majd egyszer én is megtanulok olyan bejglit sütni!” – mondtam nevetve. De belül egyre jobban fájt.

Tamás próbált közvetíteni. „Anyuék csak nehezen engedik el a múltat” – magyarázta esténként, miközben a kanapén ülve simogatta a kezem. De minden egyes családi esemény után úgy éreztem magam, mint egy vizsgázó diák, akit sosem engednek át.

Aztán jöttek az apróbb beszólások: „Nálatok miért ilyen rendetlen a nappali?”, „Nem gondolod, hogy egy nőnek tudnia kell főzni?”. Egyre inkább úgy éreztem, mintha egy láthatatlan versenyben lennék valakivel, akit sosem ismertem, de akit sosem tudok legyőzni.

Egyik este Tamás későn ért haza. Fáradt voltam, de vártam rá vacsorával. Leültünk enni, amikor megszólalt:
– Anyu azt mondta, hogy Katalin mindig vasalt ingben várta haza Lajost.
– És te mit mondtál neki? – kérdeztem halkan.
– Hogy te más vagy. És én ezt szeretem benned.

De vajon tényleg szerethető vagyok így? Vagy csak próbálja elhitetni velem?

A következő hétvégén anyósom születésnapját ünnepeltük. Már napokkal előtte stresszeltem: mit süssek? Mit vegyek fel? Hogyan viselkedjek? Aztán ott ültem az asztalnál, hallgattam az újabb Katalin-történetet – „Katalin sosem késett el!” –, és éreztem, hogy valami bennem végleg eltörik.

Aznap este Tamás rám nézett:
– Szeretném, ha boldog lennél velünk.
– De én nem vagyok boldog – mondtam ki először hangosan.

Aztán jött az a bizonyos esős reggel. Tamás dolgozni ment, én vittem volna anyósomat és apósomat orvoshoz. Már az autóban elkezdődött a szokásos kritika: „Miért nem tudsz időben indulni?”, „Katalin mindig pontos volt!”. Akkor szakadt el nálam a cérna.

– Elég volt! – kiáltottam. – Ha ennyire hiányzik Katalin, hívják őt! Én nem vagyok ő, és soha nem is leszek!

Anyósom arca elsápadt. Apósom csak annyit mondott:
– Nem kell ezt így felfújni.
– Dehogynem kell! – vágtam vissza. – Évek óta próbálok megfelelni maguknak, de sosem leszek elég jó!

Aznap délután Tamás hazajött. Anyja már telefonon mindent elmesélt neki.
– Mi történt? – kérdezte aggódva.
– Megmondtam nekik az igazat. Hogy nem akarok többé Katalin árnyékában élni.

Hosszú csend következett. Tamás leült mellém.
– Sajnálom – mondta halkan. – Nem vettem észre, mennyire bántanak téged.
– Nem csak engem bántanak ezzel… téged is. Mert így sosem lesz igazi családunk.

Aznap este Tamás felhívta a szüleit. Hallottam a telefonban az anyja sírását, az apja dühös hangját. De Tamás kitartott mellettem.

A következő hetekben kevesebbet találkoztunk velük. Fájt – hiszen szerettem volna tartozni valahová –, de végre fellélegezhettem. Elkezdtem újra önmagam lenni: főztem, ha kedvem volt; rendet raktam, ha szükségét éreztem; és nem azért mosolyogtam Tamásra, mert elvárták tőlem.

Néha még ma is eszembe jut Katalin neve. Vajon ő is szenvedett? Vagy tényleg olyan tökéletes volt? És vajon miért hisszük azt Magyarországon annyian, hogy csak akkor vagyunk értékesek, ha megfelelünk mások múltbeli elvárásainak?

Most már tudom: nem kell tökéletes menynek lennem ahhoz, hogy boldog legyek. Elég vagyok úgy is, ahogy vagyok.

Ti mit gondoltok? Lehet valaha elég jó valaki egy olyan családban, ahol mindig más példáját állítják elé? Vagy ideje lenne végre saját magunkat választani?