A titokzatos gyűrű – Egy doboz, ami mindent megváltoztatott
– Ezt nem hiszem el! – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalon álló régi, poros dobozt bámulta. A keze remegett, ahogy kinyitotta, én pedig ott álltam mellette, szinte visszafojtott lélegzettel. A dobozban egyetlen tárgy feküdt: egy aranygyűrű, belsejébe gravírozva: „Örökké – 1987. június 12.”
– Ez meg honnan van? – kérdeztem halkan, de anyám csak a fejét rázta.
– Hagyd abba, Zsófi! – szólt rám élesen. – Ne kutakodj a múltban!
De én már nem tudtam leállni. Az a gyűrű valamit jelentett. Valamit, amit sosem mondtak el nekem. És én egész életemben csak válaszokat kerestem.
Gyerekkoromban mindig úgy éreztem, hogy valami hiányzik. Apám elment, amikor még alig voltam hatéves. Anyám sosem beszélt róla, csak annyit mondott: „Nem érdemli meg, hogy emlékezzünk rá.” De én emlékeztem. Az illatára, ahogy felemelt és megpörgetett a szobában, a hangjára, amikor mesét olvasott esténként. És arra a napra is, amikor egy bőrönddel a kezében elment, és soha többé nem jött vissza.
A lakótelepi panelban nőttem fel Zuglóban. Anyám két műszakban dolgozott egy varrodában, én pedig sokszor egyedül maradtam otthon. A szomszéd néni, Marika néni néha áthívott vacsorára, de legtöbbször csak ültem az ablakban és néztem az udvaron játszó gyerekeket. Irigyeltem őket – nekik mindkét szülőjük ott volt.
A gimnáziumban próbáltam láthatatlanná válni. Nem akartam magamra vonni a figyelmet, mert féltem a kérdésektől: „És apukád mit dolgozik?” Mindig csak annyit mondtam: „Nincs velünk.” A tanárok sajnálkozva néztek rám, de én inkább utáltam ezt az egész helyzetet.
Aztán jött az első szerelem. Gergő volt az osztálytársam, csendes fiú, aki mindig segített matekból. Egy este elkísért hazáig, és amikor a lépcsőház előtt megálltunk, halkan megkérdezte:
– Zsófi… te miért vagy mindig ilyen szomorú?
Nem tudtam mit mondani. Csak vállat vontam.
– Nincs semmi baj – hazudtam.
De volt baj. Otthon anyám egyre zárkózottabb lett. Egyre többet ivott esténként, és gyakran veszekedtünk apróságokon is.
– Miért nem tudsz végre felnőni? – kiabálta egy este, amikor később értem haza.
– Miért nem tudsz végre őszinte lenni velem? – vágtam vissza.
Aznap este sírva aludtam el.
Aztán jött az a nap, amikor a padláson megtaláltam azt a dobozt. Egy régi bőröndben volt eldugva, tele megsárgult fényképekkel és levelekkel. És ott volt az a gyűrű is.
A fényképeken anyám fiatal volt és boldog. Egy férfi ölelte át – nem apám volt az. A levelekben szerelmes szavak sorakoztak: „Kedves Éva! Hiányzol…”, „Várom azt a napot, amikor végre együtt lehetünk…”
Összeszorult a torkom. Ki ez a férfi? És miért nem apám?
Este anyámnak szegeztem a kérdést:
– Ki az a Laci?
Anyám arca elsápadt.
– Honnan tudod ezt a nevet?
– Megtaláltam a dobozt. Tudni akarom az igazat!
Sokáig hallgatott. Aztán leült mellém az ágyra.
– Laci volt az első szerelmem – kezdte halkan. – De sosem lehetett az enyém igazán. Akkoriban mindenki azt várta tőlem, hogy hozzámegyek apádhoz…
– De miért? – kérdeztem remegő hangon.
– Mert terhes lettem veled… – suttogta.
Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Az egész életem egy hazugság volt? Apám csak kötelességből vett el anyámat?
– És Laci? Mi lett vele?
Anyám sírni kezdett.
– Elment vidékre dolgozni. Nem tudta vállalni… Aztán apád elvitt téged tőlem…
– De hát én veled nőttem fel!
– Igen… de ő mindig azt éreztette velem, hogy tartozom neki valamivel…
Napokig nem tudtam anyám szemébe nézni. Dühös voltam rá is, apámra is, sőt még arra a Laci nevű férfira is, akit sosem ismertem.
Az életem innentől kezdve mintha kettétört volna. Gergővel is egyre többet veszekedtünk.
– Miért nem engedsz közel magadhoz? – kérdezte egyszer kétségbeesetten.
– Mert félek! – tört ki belőlem. – Félek attól, hogy mindenki elhagy!
Aztán Gergő is elment. Mint mindenki más.
Egyedül maradtam anyámmal és a múlt árnyaival.
Az egyetemen próbáltam új életet kezdeni. Kollégiumba költöztem Budán, új barátokat szereztem. De minden este, amikor lehunytam a szemem, eszembe jutott az aranygyűrű és az anyám könnyei.
Egy nap váratlanul levelet kaptam egy ügyvédi irodától. Apám meghalt – hagyott rám egy kis házat vidéken, valahol Békés megyében. El kellett mennem oda intézni az örökséget.
A ház üres volt és hideg. A falakon régi családi fotók lógtak: én kicsiként apám ölében ülök; anyám mosolyog mellettünk – de már tudtam, hogy ez csak látszat volt.
A fiókban találtam egy levelet apámtól nekem címezve:
„Kedves Zsófi! Sajnálom mindazt a fájdalmat, amit okoztam neked és anyádnak. Nem tudtam szeretni úgy, ahogy kellett volna… Talán egyszer megérted.”
Sírtam ott abban az idegen házban.
Hazatérve anyámhoz leültem vele beszélgetni.
– Megbocsátasz nekem? – kérdezte halkan.
Sokáig hallgattam.
– Nem tudom… De szeretném megpróbálni.
Azóta eltelt pár év. Anyám beteg lett – rákot diagnosztizáltak nála. Éjjelente mellette ülök a kórházi ágyon és fogom a kezét.
Egyszer azt mondta:
– Ne hagyd, hogy a múlt tönkretegye az életedet! Szeress bátran!
Most itt ülök ezzel a gyűrűvel a kezemben. Nem tudom pontosan kihez tartozik: anyámhoz vagy hozzám? A múlt árnyai még mindig kísértenek, de talán eljött az idő, hogy végre én is boldog legyek.
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani mindent? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?