A titok, ami mindent felemésztett – Egy anya és fia története a magyar vidékről

– Marci, kelj fel! – suttogtam remegő hangon, miközben a sötétben tapogatóztam a fiam ágya felé. A szobában dermesztő hideg volt, de a kinti éjszaka mégis izzott: a tanya udvarán valami furcsa fény táncolt az ablakon. A szívem úgy kalapált, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból.

– Mi van, anya? – morogta álmosan Marci, de amikor meglátta az arcomat, már ő is érezte, hogy baj van.

– Valami ég odakint – mondtam. – Gyorsan, öltözz!

A következő percekben csak a saját zihálásomat hallottam, ahogy a kabátomat magamra rántottam. A házban minden nyikorgott, mintha maga is félt volna attól, ami kint történik. Marci cipője koppant a padlón, aztán már rohantunk is ki az udvarra.

A csűr lángolt. A tűz úgy falta fel a régi gerendákat, mint éhes vadállat. A gazda, Bálint bácsi, kétségbeesetten próbálta menteni a teheneket, de egyedül nem boldogult. Odarohantunk hozzá.

– Segítsenek! – kiáltotta rekedten. – Ha ezek is odavesznek, vége mindennek!

Marci nem habozott: berohant a füstbe, én pedig utána. A szemem csípte a korom, a ruhám átizzott. Egy pillanatra azt hittem, ott halunk meg mindannyian. De valahogy sikerült kiterelni az állatokat. Mire a tűzoltók kiértek, már csak parázsló romok maradtak.

Aznap éjjel Bálint bácsi leült velünk a konyhában. Az arca szürke volt, mint a hamu.

– Nincs pénzem fizetni maguknak – mondta halkan. – De ha maradnak, lakhatnak itt. Kaja is lesz. Csak segítsenek rendbe hozni ezt a helyet.

Nem volt más választásunk. Az albérletünkből már rég kiraktak minket; apja Marcinak eltűnt valahol Nyíregyháza környékén egy másik nővel. Nekünk csak egymás maradtunk.

Így kezdődött minden azon az elátkozott magyar tanyán.

Az első napokban mindenki gyanakodva nézett ránk a faluban. „Kik ezek?” – suttogták az asszonyok a boltban. „Csak jöttek valahonnan… biztos baj van velük.” De nem törődtem vele. Reggeltől estig dolgoztunk: trágyát hordtunk, kerítést javítottunk, Marci még a traktorhoz is értett valamennyire.

Egy este azonban furcsa zajokra lettem figyelmes a csűr mögül. Marci is hallotta.

– Anya, valaki van ott! – súgta.

Elbújtunk a bokor mögé. Egy férfi árnyéka suhant el előttünk: Laci volt az, Bálint bácsi unokaöccse. Azt hittük, csak ellenőriz valamit, de amikor elment, Marci talált egy furcsa fémdobozt a földön. Tele volt régi pénzekkel és egy pisztollyal.

– Ez meg mi? – kérdezte döbbenten.

– Fogalmam sincs… ne nyúlj hozzá! – ráztam meg a fejemet.

Másnap reggel Laci úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. De attól kezdve egyre gyakrabban láttuk őt éjszakánként ólálkodni. Egyik este Marci nem bírta tovább:

– Bálint bácsi! Láttuk Lacit tegnap éjjel a csűrnél. Mit keresett ott?

Az öreg arca megkeményedett.

– Ne szóljatok bele abba, ami nem rátok tartozik! – mordult ránk.

De én nem tudtam nyugodni hagyni a dolgot. Egyre több furcsaság történt: eltűntek szerszámok, valaki mérget szórt az állatok vizébe, egyszer még a kutunkba is kavicsokat dobtak.

Egy délután Marci sírva jött be:

– Anya… meghalt az egyik tehén. Valaki tényleg mérgez!

A faluban persze rögtön ránk gyanakodtak.

– Ezek hozták ránk a bajt! – kiabálta Irén néni a bolt előtt. – Mióta itt vannak, csak szerencsétlenség éri ezt a helyet!

Bálint bácsi is kezdett kételkedni bennünk.

– Nem tudom már, kiben bízhatok – mondta egyik este fáradtan. – Ha még egyszer történik valami, menniük kell!

Marci ekkor döntött úgy, hogy utánajár az igazságnak. Egyik éjjel követni kezdte Lacit. Én otthon imádkoztam érte; sosem féltem még így azelőtt.

Hajnalban tért vissza.

– Anya… megtaláltam mindent! Laci eladja az állatokat feketén és pénzt rejteget a csűr alatt! A tűz is miatta volt – hogy eltüntesse a nyomokat!

Összeomlottam. Mit tehettünk volna? Ha szólunk Bálint bácsinak, talán nekünk sem hisznek; ha hallgatunk, minden odavész.

Marci azonban nem hagyta annyiban. Titokban felvette telefonjára Laci egyik „üzletét” és elvitte bizonyítékként Bálint bácsihoz.

Az öreg először dühöngött:

– Hazudtok! Csak ki akartok túrni innen mindenkit!

De amikor meghallgatta a felvételt és megtalálta a pénzesdobozt is ott, ahol Marci mondta… összeesett egy székre és csak sírt.

Lacit végül rendőrök vitték el. A falu lassan megtudta az igazat – de addigra már mindenki hátat fordított nekünk is és Bálint bácsinak is.

Az utolsó esténken ott ültünk hárman az üres konyhában: én, Marci és Bálint bácsi.

– Köszönöm maguknak – mondta halkan az öreg –, de nem tudom jóvátenni azt, amit magukkal tettem.

Marci csak annyit felelt:

– Nem kell jóvátenni semmit… csak ne hagyja többé, hogy valaki így kihasználja magát vagy másokat.

Másnap útra keltünk újra – de most már tudtam: bárhová megyünk is ezután, csak egymásban bízhatunk igazán.

Vajon hány család él ma Magyarországon ilyen titkok árnyékában? És meddig lehet csendben maradni ott, ahol mindenki inkább félrenéz? Ti mit tettetek volna a helyünkben?