A testvéremnek adtam a fél örökségemet – most mégis idegenek vagyunk

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed, Anna! – kiabált rám anyám a konyhaasztalnál, miközben a kezében remegett a kávéscsésze. – A saját jövődet dobod el, csak mert Bence megint bajba került?

A szívem hevesen vert, de próbáltam higgadt maradni. – Anya, ő a testvérem. Ha most nem segítek neki, akkor mikor? – suttogtam, miközben Bence a nappaliban némán bámulta a padlót. A temetés óta először voltunk mindannyian együtt, de a gyász helyét már rég átvette a feszültség.

Apánk halála után minden megváltozott. A ház, amelyben felnőttünk, most üresen állt, és az ügyvéd előtt ülve döbbentem rá, hogy minden papír, minden aláírás csak még jobban eltávolít minket egymástól. Az örökség fele az enyém lett volna, de Bence már hónapok óta munkanélküli volt, és adósságokba keveredett. Anyánk nyugdíjas, én pedig egyedülállóként próbáltam boldogulni egy kis albérletben Zuglóban.

– Anna, kérlek… – Bence hangja megtört volt. – Ha elveszik a lakásomat, nem tudom, mihez kezdek. Csak most az egyszer…

Emlékszem, mennyit gondolkodtam azon az éjszakán. Forgolódtam az ágyban, hallgattam a szomszéd kutyájának ugatását, és próbáltam elképzelni az életemet úgy, hogy nincs mellettem Bence. Gyerekkorunkban mindig együtt voltunk: titokban felmásztunk a garázs tetejére, ott ettük a csokit, amit anyánk eldugott előlünk. Mindig azt hittem, hogy bármi történik is velünk felnőttként, egymásra számíthatunk.

Végül másnap reggel aláírtam a papírokat. Az ügyvéd meglepetten nézett rám.

– Biztos benne? – kérdezte halkan.

– Igen – feleltem. – Ez így helyes.

Bence hálásan átölelt. Anyám sírt. Én pedig próbáltam elhinni, hogy jól döntöttem.

Az első hónapokban minden rendben volt. Bence újra talpra állt: talált munkát egy autószerelő műhelyben, és néha még el is hívott vacsorázni. Aztán valami megváltozott. Egyre ritkábban jelentkezett. Először azt hittem, csak elfoglalt. Aztán már nem vette fel a telefont sem.

– Mi történt köztetek? – kérdezte anyám aggódva.

– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – Talán haragszik rám valamiért? Vagy szégyelli magát?

Próbáltam elérni őt: üzeneteket írtam, hívtam, de csak a néma csend válaszolt. Egy év telt el így. Egy év magányban, csalódottságban és dühben.

A barátaim azt mondták, naiv voltam.

– Anna, nem lehet mindig mindenkinek segíteni! – mondta Zsófi egy kávé mellett. – Felnőtt ember, oldja meg maga!

De én nem tudtam elengedni azt az érzést, hogy talán én rontottam el valamit. Talán túl sokat vártam tőle? Talán azt hittem, hogy ha adok neki, akkor visszakapom azt a testvért, akit gyerekkoromban ismertem.

Karácsonykor anyám próbált összehozni minket. Meghívott mindkettőnket vacsorára. Bence azonban nem jött el. Csak egy rövid üzenetet küldött: „Ne haragudjatok rám.”

Azóta sem láttam őt.

Néha esténként végigsétálok apánk régi háza előtt. Megállok a kapunál, és nézem az ablakokat. Elképzelem, ahogy gyerekként ott játszunk Bencével a kertben. Aztán rájövök: már semmi sem lesz olyan, mint régen.

Most itt ülök a kis albérletemben, és azon gondolkodom: vajon tényleg jó döntést hoztam? Megérte feláldozni mindent a családért? Vagy csak elveszítettem mindent – köztük azt is, aki valaha a legfontosabb volt nekem?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Megéri ennyire bízni valakiben csak azért, mert családtag? Vajon van még esély arra, hogy egyszer újra testvérek lehetünk?