A testvérem árulása: Egy álomház ára

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszitek! – kiáltottam, miközben a nappalinkban álltam, és a húgom, Dóra, meg a férje, Gábor előttem ültek a kanapén. A kezem remegett, a hangom elcsuklott, de nem engedhettem meg magamnak, hogy sírjak. A férjem, András mellettem állt, ökölbe szorított kézzel.

Dóra csak lesütötte a szemét. – Nincs más választásunk, Zsuzsi. Nekünk is kell egy hely, ahol élhetünk. Tudod jól, mennyire nehéz most lakást találni Budapesten.

– De ez a mi házunk! – András hangja kemény volt, mint a kő. – Évekig dolgoztunk érte, minden forintot félretettünk. Hogy gondoljátok, hogy csak úgy…?

Gábor közbevágott: – Az anyádék is azt mondták, hogy igazságos lenne, ha elcserélnénk. Nektek is jó lenne egy kisebb lakás, nem? Ketten vagytok csak.

A szívem összeszorult. Anyánk mindig is Dórát favorizálta. Gyerekkorunk óta éreztem, hogy neki mindent könnyebben elnéznek. De hogy most, amikor végre sikerült valamit elérnem az életben, ezt is el akarják venni tőlem?

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. András csendben feküdt mellettem, de éreztem rajta a feszültséget. – Nem hagyhatjuk – suttogta végül. – Ez a mi otthonunk.

Másnap anyám hívott. – Zsuzsikám, próbáld megérteni Dórát is. Neki is nehéz most. Gábor elvesztette az állását, és a gyerekeknek kell egy kert.

– És nekünk nem jár boldogság? – kérdeztem vissza sírós hangon. – Miért mindig nekem kell lemondanom mindenről?

– Te vagy az idősebb. Mindig is erősebb voltál – mondta anyám halkan.

A következő hetekben Dóra és Gábor egyre többször jöttek át „beszélgetni”. Egyik alkalommal Gábor már azzal fenyegetőzött, hogy jogi útra tereli az ügyet, mert szerinte anyánk rájuk hagyta volna a házat, csak „félreértés” történt a papírokkal.

András ekkor már ügyvédhez akart fordulni. – Nem fogják elvenni tőlünk! – mondta dühösen.

A családi ebédek rémálommá váltak. Apám hallgatott, anyám feszülten nézett rám, Dóra pedig látványosan kerülte a tekintetem. A gyerekek sem értették, miért nem játszhatnak már nálunk olyan felszabadultan.

Egy este Dóra felhívott. – Zsuzsi, kérlek… Nem akarom elveszíteni a testvéremet. De Gábor nem enged. Szerinte ez jár nekünk.

– És te mit gondolsz? – kérdeztem keserűen.

– Én csak azt szeretném, ha mindenki boldog lenne… – suttogta.

– Az élet nem ilyen egyszerű! – csattantam fel.

A helyzet egyre elmérgesedett. Gábor valóban ügyvédhez fordult; levelet kaptunk, amelyben felszólítottak minket a ház „igazságos” megosztására vagy cseréjére. András napokig nem szólt hozzám; éreztem rajta, hogy haragszik rám is, amiért ilyen családba születtem.

Egyik este összevesztünk:
– Miért nem tudsz végre kiállni magadért? – kérdezte András dühösen.
– Mindig én vagyok az, aki enged! – zokogtam.
– Akkor most ne engedj! Ez a mi életünk!

A következő napokban minden energiámat felemésztette az ügyintézés és az állandó feszültség. A munkahelyemen is egyre többet hibáztam; főnököm aggódva kérdezte: – Minden rendben otthon?

Hazafelé menet azon gondolkodtam: tényleg megéri egy ház miatt szétszakítani mindent? De aztán eszembe jutottak azok az esték, amikor Andrással együtt terveztük a jövőt ebben az otthonban; ahogy festettük a falakat, ahogy először főztünk vacsorát a saját konyhánkban.

Végül bíróságra került az ügy. A tárgyalóteremben Dóra rám sem mert nézni; Gábor magabiztosan mosolygott. Anyám sírt a folyosón; apám csak bámult maga elé.

A bíró végül kimondta: minden papír rendben van, a ház jogilag András és az én tulajdonom. Dóra és Gábor elvesztették a pert.

Hazafelé menet vegyes érzések kavarogtak bennem: megkönnyebbülés és végtelen szomorúság egyszerre. Otthon András átölelt; de tudtam, hogy semmi sem lesz már olyan, mint régen.

Azóta eltelt fél év. Dórával alig beszélünk; anyám még mindig próbál békíteni minket, de valami végleg eltört bennem.

Néha este ülök a teraszon és azon gondolkodom: tényleg ennyit ér egy ház? Vagy csak mi emberek vagyunk képtelenek igazán szeretni egymást? Vajon lehet még valaha újra bízni abban, akit egyszer elveszítettünk?