A testvérem árnyékában – Egy segítő kéz története
– Már megint mit akarsz, Zsófi? – csattant fel Anna, miközben a konyhaasztalnál ült, és idegesen dobolt az ujjával a kopott viaszosvásznon. A hangja éles volt, mint a kés, és a szavak úgy vágtak belém, mintha tényleg megszúrt volna.
– Csak segíteni szeretnék – mondtam halkan, próbálva elfojtani a torkomban feltörő sírást. – Tudom, hogy nehéz most neked a munkahelyeden, és anyu is beteg… Gondoltam, elintézem helyetted a bevásárlást.
Anna felpattant, szeme villámokat szórt. – Nem vagyok gyerek! Nem kell mindenbe beleavatkoznod! Miért hiszed mindig azt, hogy nélküled semmire sem vagyok képes?
A szavak visszhangzottak bennem. Gyerekkorunk óta próbáltam vigyázni rá. Amikor apu elhagyott minket, én voltam az, aki éjszakánként átment hozzá, ha félt. Én voltam az, aki az iskolában kiállt érte, amikor csúfolták. Most pedig… most csak teher vagyok neki.
Aznap este órákig ültem a sötét szobámban. A lakótelepi panelház falain túl is hallani lehetett a szomszédok veszekedését, de engem csak Anna szavai kísértettek: „Nem kell mindenbe beleavatkoznod!” Vajon tényleg túlzásba vittem? Talán sosem kérte igazán a segítségemet. Talán csak én akartam megmenteni őt – vagy inkább magamat attól a félelemtől, hogy újra elveszítek valakit.
Másnap reggel anyu halkan szólt be az ajtón:
– Zsófikám, Anna most ment el dolgozni. Ne haragudj rá, fáradt mostanában.
Bólintottam, de nem szóltam semmit. Anyu is mindig próbált békíteni minket. Ő volt az egyetlen biztos pont az életünkben, mióta apu elment. Most viszont ő is egyre gyengébb lett; a cukorbetegsége miatt gyakran feküdt kórházban. Én intéztem a gyógyszereit, vittem orvoshoz, főztem rájuk. Anna viszont mintha egyre távolabb sodródott volna tőlünk.
Egy héttel később Anna váratlanul korábban ért haza. Az ajtó becsapódott mögötte, ledobta a táskáját.
– Zsófi! – kiáltotta ingerülten. – Miért pakoltad át a ruháimat? Már megint nem találok semmit!
– Csak ki akartam mosni őket… – kezdtem mentegetőzni.
– Nem kértelek rá! Elegem van abból, hogy mindent te akarsz irányítani! – sírta el magát hirtelen.
Megdermedtem. Anna sosem sírt előttem. Odaültem mellé a kanapéra.
– Sajnálom… Csak azt akarom, hogy könnyebb legyen neked.
– De nem könnyebb! – nézett rám könnyes szemmel. – Úgy érzem magam melletted, mintha mindig kicsi lennék. Mintha sosem nőhetnék fel igazán.
A szavai villámcsapásként értek. Hirtelen megértettem: azzal, hogy mindent elintéztem helyette, elvettem tőle a lehetőséget, hogy önálló legyen. A jó szándékommal akaratlanul is árnyékot vetettem rá.
Aznap este hosszú levelet írtam neki. Leírtam benne mindent: hogy mennyire féltem attól, hogy elveszítem őt is; hogy csak jót akartam; hogy bocsánatot kérek mindenért, amit rosszul csináltam. A levelet az ágya mellé tettem.
Másnap reggel Anna csendben ült az asztalnál. A levelem ott volt előtte.
– Elolvastam – mondta halkan. – Sosem gondoltam bele, hogy neked is milyen nehéz lehetett…
– Nem akarok többé terhedre lenni – suttogtam.
– Nem vagy teher – mosolygott halványan. – Csak hagyj néha hibázni. Hadd tanuljam meg a saját utamat.
Azóta próbálok visszalépni egy lépést. Nehéz. Néha úgy érzem, mintha elveszíteném őt – de talán most először adok neki valódi esélyt arra, hogy önmaga legyen.
Most itt ülök az ablakban, nézem a panelházak között játszó gyerekeket, és azon gondolkodom: vajon tényleg segítünk annak, akit szeretünk – vagy csak magunkat próbáljuk megmenteni? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon hol húzódik a határ segítés és beavatkozás között?