A testvérem árnyékában: Egy családi árulás története

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed, Zsuzsa! – kiáltottam, miközben a bőröndömbe próbáltam belegyömöszölni a maradék ruháimat. A nővérem ott állt az ajtóban, karba tett kézzel, rideg arccal.

– Nem maradhatsz tovább, Anna. Sajnálom, de nekem is van életem. A lakás az enyém, és szükségem van a pénzre. – A hangja kemény volt, mintha nem is a testvérem lenne, hanem egy idegen.

Gyerekkorunkban együtt aludtunk egy ágyban, egymásnak meséltünk el mindent. Amikor anyánk meghalt, Zsuzsa volt az, aki átölelt és azt mondta: „Mi ketten mindig kitartunk egymás mellett.” Most pedig ugyanaz a nővérem nézett rám úgy, mintha csak egy teher lennék.

Az apánk korán meghalt, anyánk takarítónőként dolgozott, hogy valahogy kihúzzuk hónapról hónapra. Soha nem volt új ruhánk, de soha nem éreztük magunkat kevesebbnek másoknál. Aztán Zsuzsa férjhez ment egy jól menő vállalkozóhoz, Gáborhoz. Hirtelen minden megváltozott: új lakás a XIII. kerületben, márkás ruhák, wellness hétvégék. Én pedig maradtam ott, ahol voltam: egy kis albérletben, minimálbérből élve.

Amikor elvesztettem a munkámat a boltban – leépítés miatt –, Zsuzsa azt mondta: „Gyere hozzánk pár hétre, amíg találsz valamit.” Akkor még azt hittem, hogy tényleg segíteni akar. De ahogy telt az idő, egyre feszültebb lett köztünk a légkör. Gábor sosem szólt hozzám kedvesen; mindig csak azt kérdezte: „Mikor mész már el?”

Egy este hallottam, ahogy Zsuzsa és Gábor veszekednek miattam:

– Nem tarthatjuk itt örökké! – mondta Gábor.
– Ő a húgom! – válaszolta Zsuzsa.
– Akkor is! Nekünk is vannak terveink. El akarom adni ezt a lakást!

Aznap éjjel alig aludtam. Másnap reggel Zsuzsa közölte velem: „Anna, két hét múlva el kell menned.”

Az utolsó napokban minden pillanat kínos volt. A reggeli kávé mellett csendben ültünk. Zsuzsa kerülte a tekintetemet. Próbáltam beszélni vele:

– Emlékszel, amikor anyu meghalt? Akkor azt mondtad, mindig számíthatunk egymásra.
– Most más az élet – felelte halkan. – Nekem is nehéz.

Nem értettem. Hogy lehet az, hogy valaki ennyire megváltozik? Hogy lehet az, hogy a pénz fontosabb lesz mindennél?

Az utolsó este összepakoltam. Zsuzsa bejött a szobába.

– Sajnálom, Anna. Tényleg…
– Ne sajnálj! – vágtam közbe könnyes szemmel. – Csak mondd meg: megérte?

Nem válaszolt.

Másnap hajnalban elindultam. A bőröndömet húzva mentem le a lépcsőházban. Az utcán hideg szél fújt. Nem tudtam hova megyek; csak azt tudtam, hogy nincs visszaút.

Az első napokat egy barátnőmnél töltöttem Újpesten. Próbáltam munkát keresni, de mindenhol csak elutasításokat kaptam. Egy este sírva hívtam fel Zsuzsát:

– Segítenél legalább egy ajánlólevelet írni?
– Most nem érek rá – mondta gyorsan és letette.

Akkor értettem meg igazán: már nem vagyok fontos neki.

Hetekig tartott, mire találtam egy takarítói állást egy irodaházban. Kevés pénz volt, de legalább önálló voltam. Minden este fáradtan estem haza a kis szobámba. Néha eszembe jutottak a régi idők: amikor együtt nevettünk Zsuzsával, amikor együtt álmodoztunk arról, hogy egyszer majd jobb lesz minden.

Egy nap véletlenül összefutottam vele a Lehel piacon. Elegáns kabátban volt, sietett valahova.

– Szia – mondtam halkan.
– Szia – felelte zavartan.
– Hogy vagy? – kérdeztem.
– Jól… te?
– Megvagyok.

Pár másodpercig csak néztük egymást. Láttam rajta, hogy szégyelli magát – de nem mondott semmit.

Hazafelé azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyit ér egy testvéri kapcsolat? Vajon tényleg igaz az a mondás, hogy „a vér nem válik vízzé”? Vagy csak addig tart a család összetartása, amíg nincs pénzről szó?

Most itt ülök ebben a kis szobában és írom ezt a történetet. Már nem haragszom Zsuzsára – inkább csak szomorú vagyok miatta. Megtanultam: néha azok bántanak legjobban, akiktől sosem várnád.

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak dolgok, amiket sosem lehet helyrehozni?