„A testamentum az éjjeliszekrényen” – Egy anya utolsó döntése és két nővér harca a múlt árnyaival

– Miért tetted ezt, anya? – suttogtam a sötét szobában, miközben a kezem remegett a papírlap felett. A testamentum ott hevert előttem, az éjjeliszekrényen, mintha csak azt akarta volna, hogy megtaláljam. A szívem vadul vert, a torkomban gombóc nőtt. Az ablakon túl a júniusi eső kopogott, mintha csak a könnyeimet akarta volna elrejteni.

Márta, a nővérem, a konyhában pakolta a mosogatógépet. Hallottam, ahogy csörögnek a tányérok. Ő mindig is erősebb volt nálam, legalábbis ezt hitte mindenki. Én voltam a csendesebb, a visszahúzódóbb, aki inkább könyvekbe menekült, mint vitákba. De most minden megváltozott.

– Mit találtál? – kérdezte Márta, amikor beléptem a konyhába. A hangja feszült volt, mintha már tudná, hogy valami nincs rendben.

– Anyu végrendeletét – mondtam halkan. A papírt szorongattam, mintha attól félnék, hogy eltűnik, ha elengedem.

Márta arca elsápadt. – És?

– Mindent rád hagyott. A lakást is, a nyaralót is Balatonon. Nekem csak az ékszereit és néhány könyvet.

Csend lett. Csak az eső kopogása hallatszott és Márta nehéz lélegzete.

– Biztosan van valami magyarázat – mondta végül, de a hangja bizonytalan volt.

– Milyen magyarázat lehet erre? – csattantam fel. – Mindig azt mondta, hogy egyformán szeret minket! Hogy nincs kedvence!

Márta leült az asztalhoz, a fejét a kezébe temette. – Én sem értem… Esküszöm, nem tudtam erről.

A harag és a fájdalom egyszerre öntött el. Gyerekkorunk jutott eszembe: ahogy anyu mindig Mártát dicsérte az iskolai eredményeiért, ahogy nekem csak annyit mondott: „Te is ügyes vagy, Zsuzsi.” Akkor nem tűnt fel semmi különös, de most minden emlék új értelmet nyert.

Aznap este nem aludtam. Forgolódtam az ágyban, anyu hangja visszhangzott a fejemben: „Mindig számíthatsz rám.” Hát tényleg? Akkor miért érzem úgy, hogy elárult?

Másnap reggel Márta már korán elment dolgozni. Egyedül maradtam a lakásban, ahol minden tárgy anyu emlékét őrizte: a hímzett terítő az asztalon, a régi fényképek a falon. Felhívtam apát vidéken, de ő csak annyit mondott: „Anyád biztos jót akart.”

De mi lehetett ebben a jó? Hónapokig nem tudtam beszélni Mártával. Kerültem őt, még az utcán is átmentem a túloldalra, ha megláttam. A barátaim próbáltak vigasztalni: „Az örökség csak pénz.” De nekem ez sokkal több volt annál. Ez volt az utolsó üzenet anyutól – és én nem értettem.

Egy este aztán Márta becsöngetett hozzám. Az ajtóban állt, kezében egy régi dobozzal.

– Ezt anyu neked szánta – mondta halkan. – Azt hiszem, fontos lenne, hogy megnézd.

A dobozban levelek voltak. Anyu kézírása: „Zsuzsinak.” Olvasni kezdtem őket. Az egyikben ezt írta: „Tudom, hogy néha úgy tűnt, Mártát jobban szeretem. De te vagy az én csendes erőm. Mindig is rád számítottam, amikor baj volt.”

A levelekből kiderült: anyu attól félt, hogy Márta nem boldogul majd egyedül. Hogy nekem erősebbnek kell lennem – és ezért rám bízta az emlékeit, míg Mártára az anyagiakat hagyta.

Sírva fakadtam. Márta átölelt.

– Sajnálom… Nem tudtam…

– Én sem… – suttogtam.

Azóta próbálok megbocsátani anyunak – és magamnak is. De néha még mindig felébredek éjszaka azzal a gondolattal: vajon tényleg egyformán szeretett minket? Vagy csak én nem vettem észre az árnyalatokat?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet egy ilyen fájdalmat valaha is igazán elengedni?