„A te szüleid mikor segítettek utoljára?” – Egy családi vacsora, ami mindent megváltoztatott

– Hát persze, hogy anyuék megint fizették a gyerekek új cipőjét – mondta Gábor, miközben a leveseskanalat letette az asztalra. A hangja éles volt, mint a kés. Anyám keze megremegett, apám zavartan nézett rám. A gyerekek abbahagyták a viháncolást, és csend lett.

– Mi is próbálunk segíteni, ahogy tudunk – szólalt meg anyám halkan, de Gábor már nem figyelt rá.

Ott ültem a családi asztalnál, a vasárnapi húsleves illata keveredett a feszültséggel. A férjem szülei, Klári néni és Laci bácsi, elegánsan mosolyogtak, mintha minden rendben lenne. Az én szüleim viszont összementek a széken.

Gábor mindig is büszke volt arra, hogy az ő családja mennyire sikeres. Klári néni könyvelő egy nagy cégnél, Laci bácsi mérnök volt a MÁV-nál. Az én apám egész életében buszsofőrként dolgozott, anyám pedig egy kis boltban árult zöldséget. Soha nem volt pénzünk, de szeretetből sosem volt hiány.

Aznap este Gábor szavai úgy vágtak belém, mint egy pofon. „Az én szüleim mindig segítenek pénzzel. A te szüleid mit adnak? Egy kis lekvárt meg néha vigyáznak a gyerekekre?”

Nem tudtam megszólalni. Csak ültem ott, és éreztem, ahogy a szégyen és a harag összekeveredik bennem. Anyám szemében könny csillant. Apám némán bámulta a tányérját.

Később, amikor már csak ketten voltunk Gáborral a konyhában, megpróbáltam beszélni vele.

– Tudod jól, hogy anyuék nem tudnak pénzt adni – mondtam halkan. – De mindig itt vannak nekünk. Ha kell, vigyáznak a gyerekekre, főznek nekünk, segítenek bármiben.

Gábor vállat vont.

– Az nem ugyanaz. Nézd meg, mennyi mindent kaptunk anyuéktól! Új mosógép, nyaralás Balatonon… A te szüleid csak panaszkodnak.

Ekkor tört el bennem valami.

– Nem panaszkodnak! – csattantam fel. – Ők mindent odaadnak nekünk, amijük csak van! Csak épp nincs pénzük! De szeretetből sosem volt hiány!

Gábor elfordult.

– Szeretetből nem veszünk kenyeret – mondta fásultan.

Aznap este nem aludtam. Hallottam anyám halk sírását a másik szobából. A gyerekek is nyugtalanul forgolódtak. Reggel apám csak annyit mondott búcsúzáskor:

– Ne haragudj rájuk, kislányom. Mi már megszoktuk.

De én nem tudtam megszokni.

A következő hetekben minden megváltozott köztünk Gáborral. Egyre többet veszekedtünk. Ő folyton azt hangoztatta, hogy az én családom csak teher. Én pedig egyre inkább úgy éreztem, hogy két tűz közé kerültem: a férjem és a szüleim között.

Egyik este anyám áthozott egy tál frissen sült pogácsát. A gyerekek örömmel falták, én pedig próbáltam mosolyogni.

– Kislányom – mondta anyám halkan –, ne hagyd, hogy miattunk veszekedjetek.

– Nem miattatok van – suttogtam vissza –, hanem mert Gábor nem érti…

Anyám megsimogatta az arcomat.

– Egyszer majd megérti. Vagy nem. De te tudod, mi mindent megtettünk értetek.

Aznap este Gábor későn jött haza. Fáradt volt és ingerült.

– Már megint itt voltak? – kérdezte gúnyosan.

– Igen – feleltem halkan. – Pogácsát hoztak.

– Minek? Inkább pénzt hoznának.

Akkor már nem bírtam tovább.

– Elég! – kiabáltam rá. – Nem érted? Nekik nincs pénzük! De ha kellene, az utolsó falat kenyerüket is odaadnák nekünk! Ez nem számít?

Gábor csak nézett rám némán. Aztán becsapta maga mögött az ajtót.

Aznap éjjel eldöntöttem: nem fogom hagyni, hogy bárki lenézze a szüleimet csak azért, mert nincsenek millióik. Másnap reggel elvittem a gyerekeket anyuékhoz. Láttam rajtuk az örömöt: együtt sütöttek palacsintát, nevettek, játszottak.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg csak a pénz számít? Vajon tényleg kevesebbet ér az a segítség, amit szeretetből adnak?

Este Gábor hazajött. Fáradtan leült mellém.

– Sajnálom – mondta halkan. – Talán igazad van… Csak néha úgy érzem, mindenki többet vár tőlünk.

Megfogtam a kezét.

– Nem kell mindent pénzben mérni…

Most itt ülök és írom ezeket a sorokat. Nézem a gyerekeimet, ahogy boldogan játszanak nagyszüleik kertjében. És azon gondolkodom: vajon hányan érzik még magukat így Magyarországon? Hány családot szakít szét az anyagi különbség? És vajon tényleg csak az számít, amit forintban ki lehet fejezni?

Ti mit gondoltok? Tényleg csak az számít, mennyi pénzzel segítenek a szülők? Vagy van valami fontosabb is annál?