A tavaszi lomtalanítás, ami majdnem tönkretette a házasságomat

– Ne nyúlj ahhoz a dobozhoz, Anna! – Gábor hangja remegett, ahogy a garázs ajtajában állt. A kezem megállt a poros kartondoboz felett, amelyből régi, megsárgult fényképek és egy rozsdás focilabda kandikált ki. A szívem a torkomban dobogott. Tizenkét éve vagyunk házasok, de még mindig képes meglepni – vagy inkább csalódást okozni.

– Gábor, megbeszéltük, hogy együtt szortírozzuk át ezt a rengeteg kacatot. Ezekhez már évek óta hozzá sem nyúltál! Csak foglalják a helyet! – próbáltam higgadt maradni, de a hangom magasabbra csúszott, mint szerettem volna. Éreztem, ahogy a feszültség egyre nő közöttünk. A garázsban terjengő olaj- és dohszag csak még nyomasztóbbá tette a légkört.

Gábor lehajtotta a fejét, vállai meggörnyedtek. – Ezek nem kacatok. Ezek emlékek. Apám szerszámai, a régi focimezem…

Egyszerre éreztem bűntudatot és dühöt. Hányszor veszekedtünk már ezen? Minden tavasszal, amikor végre kisütött a nap a panelházak között Zuglóban, rám tört a vágy: rendet tenni, levegőt venni, helyet csinálni az életünknek. De Gábor ilyenkor mindig úgy viselkedett, mintha ostrom alatt állna, és minden egyes dobozért harcolnia kellene.

– Szükségünk van a helyre! A biciklik már be sem férnek. Nézd meg azt az öreg magnót – már rég nem működik! – próbáltam érvelni.

Gábor szó nélkül hátat fordított, és becsapta maga mögött az ajtót. Ott maradtam a pókhálók és a por között, könnyes szemmel és egyre növekvő gombóccal a torkomban.

Aznap este némán ettük meg a paprikás krumplit. A lányunk, Zsófi csak nézett ránk nagy szemekkel, villája megállt a levegőben. – Anya, apa… megint veszekedtek? – kérdezte halkan.

Nagyot nyeltem. – Nem kicsim, csak beszélgetünk – hazudtam neki. De igazából már rég nem beszélgettünk. Hónapok óta csak egymás mellett éltünk, mint két idegen.

Másnap reggel Gábor már nem volt otthon, mire felébredtem. Az asztalon egy cetli várt: „Anyámnál vagyok. Kell egy kis idő.”

Elakadt a lélegzetem. Az anyjánál? Mióta összeházasodtunk, egyszer sem aludt ott. Mindig mindent megoldottunk valahogy – egy pohár borral vagy egy közös filmmel. De most tényleg elment.

Felhívtam a húgomat, Katát. – Egyszerűen elment! Egy rakás ócska holmi miatt! – fakadtam ki.

Kata sóhajtott. – Nem azok miatt ment el, Anna. Tudod jól, hogy apja halála óta képtelen elengedni bármit is.

Bűntudat mardosott belülről. Persze hogy tudtam. De meddig kell még alkalmazkodnom az ő gyászához? Mikor jön el az én időm? Mikor lesz végre helyem ebben az életben?

A napok vánszorogtak. Zsófi minden este megkérdezte: „Mikor jön haza apa?” Az anyósom felhívott: „Gábor most pihen egy kicsit.” Úgy éreztem, mindketten cserbenhagytak.

Péntek este újra lementem a garázsba. Körülöttem minden Gábor illatát árasztotta: régi focimezek, megsárgult albumok, egy doboz kazetta kézzel írt címkékkel: „Balaton 1998”. Felvettem egy kazettát: „Első közös karácsony”.

Hirtelen lépteket hallottam mögöttem. Gábor állt az ajtóban, szeme vörös volt a sírástól.

– Nem megy… Egyszerűen nem tudom kidobni őket – mondta halkan.

Odamentem hozzá és megfogtam a kezét. – Nem kell mindent kidobni – suttogtam. – De együtt kell eldöntenünk, mi maradjon és mi menjen.

Lassan bólintott, vállai remegtek.

– Emlékszel még? Megígérted egyszer, hogy soha nem kényszerítesz választani téged és a múltam között – mondta rekedten.

A szívem összeszorult. – És te azt ígérted, nem hagysz elveszni a múltadban.

Ott álltunk ketten a félhomályos garázsban: két ember egy közös élet határán.

A következő hetekben együtt sírtunk az elengedett dolgok felett, nevettünk elfeledett fényképeken és újra összevesztünk azon, mi maradjon. Lassan ürült ki a garázs – és lassan töltődött meg újra az otthonunk szeretettel.

Néha még most is elgondolkodom: Mennyi helyet kell adnunk egymás múltjának ahhoz, hogy együtt tudjunk élni? Hol van az a határ, ahol már nem szeretetből tartjuk meg egymás emlékeit, hanem csak azért, mert félünk elengedni?

Ti mit gondoltok? Meddig kell alkalmazkodni valaki gyászához vagy múltjához egy kapcsolatban? Hol húznátok meg a határt?