A takaró alatt – Egy magyar nagymama története

– Nem lehet ezt így tovább csinálni, Márta néni! – hallottam Ágnes hangját a konyhából. A hangja éles volt, mint a kés, és minden szava belém mart. – Egyszerűen nem bírjuk már! A gyerekek is panaszkodnak, hogy nincs elég hely, és nekem is elegem van abból, hogy mindent utánad kell csinálnom!

A szobám ajtaján keresztül is tisztán hallottam minden szót. A takarómat szorongattam, amit még az anyámtól kaptam, amikor férjhez mentem. Azóta is velem volt minden nehéz pillanatban. Most is csak ez adott némi vigaszt.

A könnyeim hangtalanul folytak végig az arcomon. Nem akartam, hogy meghallják, hogy sírok. Nem akartam még több okot adni Ágnesnek arra, hogy azt mondja: „Látod, Márta néni már teljesen magába zuhant.”

A fiam, Gábor, mindig csendes volt. Most is csak halkan válaszolt:
– Tudom, Ági, de hát mégiscsak az anyám…
– Az anyád? És én? És a gyerekeink? Nekünk is jogunk van normális élethez! – csattant fel Ágnes.

A szívem összeszorult. Vajon tényleg csak teher vagyok már? Egész életemben dolgoztam: tanítottam az iskolában, neveltem Gábort, gondoztam a férjemet, amikor beteg lett. Most pedig… most csak egy felesleges bútordarab vagyok ebben a házban.

Aznap este nem tudtam elaludni. Csak feküdtem az ágyamban, és hallgattam a ház neszeit: a hűtő zúgását, a gyerekek halk nevetését a másik szobában. Régen én is ilyeneket hallottam otthon, amikor még mindenki együtt volt. Most meg…

Másnap reggel Ágnes bejött hozzám.
– Márta néni, beszélnünk kell.
A hangja most hűvös volt, de udvarias. Leült az ágyam szélére.
– Nézze, mi mindent megtettünk magáért. De ez így nem mehet tovább. Találtam egy nagyon szép idősek otthonát a város szélén. Ott lesz társasága, gondoskodnak magáról…

Nem tudtam megszólalni. Csak néztem rá könnyes szemmel.
– Érti ugye? – kérdezte türelmetlenül.
– Értem – suttogtam végül.

Aznap délután Gábor is bejött hozzám.
– Anya… – kezdte bizonytalanul. – Tudod, hogy szeretünk… De Ági is fáradt. Én is sokat dolgozom… Talán tényleg jobb lenne neked ott.

Nem haragudtam rájuk. Csak végtelen szomorúságot éreztem. Vajon tényleg ennyire nehéz velem élni? Vagy csak a világ változott meg körülöttem?

Az elkövetkező napokban egyre többször gondoltam vissza a fiatalságomra. Arra az időre, amikor még mindenki együtt ült az asztalnál vasárnaponként. Amikor a nagymama mesélt nekünk régi történeteket, és mi áhítattal hallgattuk. Most meg… most én vagyok az a nagymama, akitől mindenki csak menekülni akar.

A költözés napján Ágnes sietve pakolta össze a ruháimat.
– Ne aggódjon, Márta néni! Ott jó helye lesz – mondta gépiesen.
Gábor csak állt az ajtóban lehajtott fejjel.
– Anya… majd meglátogatunk – mondta halkan.

Az autóban ülve végignéztem a városon. Minden utca emlékeket idézett: itt sétáltunk Gáborral kézen fogva óvodába menet; ott vettük az első biciklijét; amott volt az iskola, ahol tanítottam harminc évig.

Az otthonban kedvesek voltak velem az ápolók. De minden idegen volt: az illatok, a hangok, az arcok. Az első éjszakán újra elővettem a régi takarómat. Magamhoz szorítottam és sírtam. Sírtam mindazért, amit elvesztettem: a családom közelségéért, az otthonomért, a régi életemért.

Az idő múlásával megszoktam valamennyire az új helyet. Voltak itt is barátok: Ilonka néni mindig hozott nekem egy kis csokit; Pista bácsi vicceket mesélt. De a vasárnapok üresek maradtak. Gáborék ritkán jöttek. A gyerekek sosem akartak bejönni hozzám – talán féltek az öregségtől?

Egy nap levelet kaptam Gábortól:
„Anya! Sajnálom, hogy így alakult minden. Remélem jól vagy. Majd jövő héten meglátogatunk! Szeretünk!”

Összegyűrtem a levelet és sírtam. Vajon tényleg szeretnek még? Vagy csak lelkiismeret-furdalásból írják ezeket?

Egyik este Ilonka néni odajött hozzám:
– Tudja, Márta, én is azt hittem régen, hogy majd itt jobb lesz nekem. De semmi sem pótolja a családot.
– Igaza van – válaszoltam halkan.

Azóta minden este ugyanazt kérdezem magamtól: vajon miért lett ilyen ez a világ? Miért felejtjük el azokat, akik valaha mindent megtettek értünk?

Talán egyszer még visszatalálunk egymáshoz… Vagy örökre elveszítjük egymást?

Mit gondoltok? Tényleg csak teher lesz az ember öregkorára? Vagy lehet még helye egy nagymamának a családban?