A szőrös hős – Egy család, egy kutya, egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott
– Hol van Lili? – ordítottam rekedten, miközben a kaput csapkodtam, és a szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból.
A feleségem, Zsuzsa arca sápadt volt, könnyek csorogtak végig az arcán. – Nem tudom, Gábor! Csak egy pillanatra mentem be a konyhába… Esküszöm, csak egy pillanatra! – zokogta.
A kertben minden csendes volt. A homokozóban ott hevert Lili piros vödre, mellette a kedvenc plüssmacija. De Lili sehol. És nem volt ott Bodri sem – az a lompos, keverék kutya, akit sosem akartam igazán befogadni.
Azt mondják, az ember csak akkor érti meg, mit jelent a félelem, amikor elveszíti azt, ami a legfontosabb neki. Én akkor értettem meg.
– Hívom a rendőrséget! – kiáltotta Zsuzsa.
– Várj! – szóltam rá túl élesen. – Talán csak elbújt… vagy… vagy Bodri után szaladt.
De már tudtam: valami baj van. A kapu nyitva volt. A szomszéd, Marika néni is átszólt:
– Gábor, minden rendben? Mi ez a kiabálás?
– Lili eltűnt! Nem látta?
– Nem… de Bodrit láttam átrohanni az utcán pár perce!
A vér megfagyott bennem. Bodri… mindig csak bajt hozott ránk. Amióta Zsuzsa és Lili kikönyörögték, hogy maradhasson, csak bosszúságot okozott: szétrágott cipők, felborított kukák, ugatás hajnalban. Mindig azt mondtam: egy nap még baj lesz belőle.
Most viszont csak azt akartam: bárcsak itt lenne! Bárcsak Lili is itt lenne!
A következő órák ködösek. Futottam az utcán, kiabáltam Lili nevét, közben Zsuzsa telefonált: rendőrség, barátok, rokonok. A szomszédok is csatlakoztak: Sanyi bácsi zseblámpával jött, a fiatal Kati biciklivel járta be a környéket.
A rendőrök gyorsan kijöttek. Egy fiatal nyomozó, Kiss hadnagy kérdezett ki minket.
– Volt már ilyen korábban? – kérdezte halkan.
– Soha! – vágtam rá dühösen.
– A kutya? Szokott elkóborolni?
– Mindig csak bajt csinál… – morogtam.
Zsuzsa rám nézett könnyes szemmel: – Gábor! Most nem ez számít!
A keresés elkezdődött. A közeli erdő felé vettük az irányt. Hideg volt az este, a szél cibálta a kabátomat. A fejemben csak egy gondolat zakatolt: „Miért nem figyeltem jobban? Miért voltam mindig olyan szigorú? Miért nem szerettem Bodrit?”
A sötétben minden hang ijesztőbbnek tűnt. A bokrok között valami mozdult – odarohantam, de csak egy sün volt.
Közben Zsuzsa sírt mellettem: – Mi lesz velünk, ha nem találjuk meg?
– Meglesz! Meg kell lennie! – próbáltam erősnek tűnni, de belül már darabokra hullottam.
Ekkor hirtelen ugatást hallottunk. Távoli, de felismerhető: Bodri hangja volt.
– Hallod? – kérdeztem Zsuzsát.
– Igen! Menjünk!
Futottunk az erdő felé. A sárban csúszkáltunk, az ágak az arcunkba csapódtak. Az ugatás egyre közelebbről jött.
Aztán megláttam őket: Bodri ott állt egy mély árok szélén és kétségbeesetten ugatott lefelé.
– Lili! – kiáltottam.
Egy vékony hang felelt vissza: – Apa… félek…
Lerohantam az árokba. Lili ott ült a sárban, kabátja elszakadva, arca maszatos könnyektől és kosztól.
– Jaj kicsim! – öleltem magamhoz remegve.
Bodri le-föl ugrált körülöttünk, mintha ő is sírna örömében.
Zsuzsa is leereszkedett hozzánk. Hárman öleltük egymást a hideg földön.
– Hogy kerültél ide? – kérdeztem Lilitől.
– Bodri után mentem… aztán elestem… nem tudtam kimászni… Bodri velem maradt…
Ránéztem a kutyára. A bundája sáros volt és vérzett a lába.
Kiss hadnagy is odaért közben:
– Ez a kutya mentette meg a lányukat – mondta elismerően.
Hazafelé menet Lili végig Bodri nyakába kapaszkodott. Otthon Zsuzsa meleg fürdőt készített neki, én pedig leültem a konyhaasztalhoz és csak néztem magam elé.
Anyám hívott telefonon:
– Mi történt? Hallottam valamit a faluban…
– Meglett Lili… Bodri találta meg…
Csend lett a vonalban.
– Ugye tudod már, hogy néha azok segítenek rajtunk legtöbbet, akiket legkevésbé becsülünk?
Nem válaszoltam. Csak sírtam csendben.
Másnap reggel elvittem Bodrit az állatorvoshoz. A rendelőben egy idős férfi ült mellettem:
– Szép kutya – mondta mosolyogva.
– Nem is tudom… mindig haragudtam rá…
Az öreg bólintott:
– Az állatok sokszor többet adnak nekünk, mint gondoljuk.
Bodri rám nézett barna szemével. Mintha azt mondaná: „Bízhatsz bennem.”
Otthon Lili egész nap Bodri mellett játszott. Zsuzsa rám szólt:
– Ugye most már maradhat?
Csak bólintani tudtam.
Aznap este Bodri odabújt hozzám a kanapén. Először hagytam neki. Sőt: megsimogattam.
Lili odasúgta nekem:
– Apa, Bodri igazi hős!
Ránéztem a lányomra és először éreztem igazán: igen, ez a kutya tényleg családtag lett.
Azóta minden más lett nálunk. Többet nevetünk, többet vagyunk együtt kint a kertben. És ha Bodri ugat hajnalban? Már nem bosszankodom – inkább hálás vagyok neki minden egyes napért.
Néha elgondolkodom: vajon hányan vagyunk úgy ezzel Magyarországon? Hány családban van „Bodri”, akit csak elviselnek – míg egyszer rá nem döbbennek: nélküle kevesebbek lennének?
Ti mit gondoltok? Meg tudjátok bocsátani magatoknak azt a hibát, amit csak utólag vesztek észre? És vajon tényleg tudjuk értékelni azt, ami igazán fontos?