A szomszéd, aki visszaadta az életemet – Egyedüllétből barátságba

– Már megint elfelejtetted bevenni a gyógyszert, Ilonka néni? – kérdezte Marika, miközben a konyhaasztalnál ültem, és bámultam az üres csészét. Hangjában nem volt szemrehányás, inkább egyfajta aggódó gyengédség.

– Nem felejtettem el, csak… – próbáltam mentegetőzni, de a mondat végén elakadtam. Az igazság az volt, hogy már nem is érdekelt. Mióta a gyerekeim elköltöztek, és csak ritkán hívnak fel, minden nap egyformán üresnek tűnt. A ház túl nagy lett, a csend túl hangos.

Marika néhány éve költözött a szomszédba. Eleinte csak biccentettünk egymásnak a lépcsőházban, de aztán egy nap, amikor sírva jöttem haza a piacról – mert valaki azt mondta, milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen nagy családom van –, ő megállított.

– Jöjjön át egy teára! – mondta akkor. Nem tudtam nemet mondani. Azóta minden héten legalább egyszer átjön hozzám, vagy én hozzá. Ő is egyedül él, de valahogy mindig mosolyog.

A gyerekeim – Gábor és Zsuzsa – mindketten Budapesten élnek. Gábor informatikus lett, Zsuzsa óvónő. Mindig azt mondták: „Anya, majd gyakran meglátogatunk!” De az élet közbeszólt. Gábor felesége, Ági, nem szereti a vidéket; Zsuzsa pedig két kisgyerekkel küzd nap mint nap. Néha felhívnak, de legtöbbször csak gyorsan letudják: „Minden rendben? Jó. Majd hívlak!”

Marika viszont mindig ráér. Együtt főzünk lecsót, néha sétálunk a Tisza-parton. Egyszer még moziba is elvitt! Azt mondta: „Ilonka néni, nem lehet csak otthon ülni és várni a csodát.”

Egyik este azonban minden megváltozott. Gábor felhívott – szokatlanul későn.

– Anya, beszélhetnénk? – kérdezte feszülten.

– Persze, mi történt?

– Ági szerint túl sokat aggódom miattad. Szeretném, ha hozzánk költöznél Budapestre. Ott biztonságban lennél.

A szívem összeszorult. Egész életemben ebben a házban éltem. Itt nőtt fel minden gyerekem, itt halt meg az uram is. De a magány… az tényleg lassan megöl.

Másnap reggel Marika már ott várt az ajtóban.

– Hallottam Gábortól – mondta halkan. – Mit fogsz tenni?

– Nem tudom – suttogtam. – Félek elmenni innen. De félek itt maradni is.

Marika leült mellém.

– Tudod, Ilonka néni, én is elvesztettem mindent egyszer. A férjem elhagyott, a lányom külföldre ment. Azt hittem, vége mindennek. De aztán rájöttem: az élet nem áll meg. Csak más lesz.

Aznap este sokáig gondolkodtam. Vajon önző dolog-e ragaszkodni a múlthoz? Vajon tényleg jobb lenne Budapesten? Vagy csak a gyerekeim lelkiismeretét nyugtatná meg?

A következő héten Zsuzsa is felhívott.

– Anya, beszéltem Gáborral… Mi lenne, ha felváltva jönnénk le hozzád hétvégente? Vagy legalább gyakrabban hívnánk?

De tudtam: ezek csak ígéretek. A saját életük fontosabb lett – és ezt nem hibáztathatom nekik.

Egyik délután Marikával sétáltunk a parkban.

– Nézd csak – mutatott egy padra –, ott ültem tavaly ilyenkor egyedül. Most meg itt vagy te.

Elmosolyodtam.

– Sosem gondoltam volna, hogy ilyen fontos lesz nekem egy szomszéd.

Marika nevetett.

– Én sem gondoltam volna! De tudod mit? Az élet néha pont akkor ad ajándékot, amikor már nem is várjuk.

Azóta minden nap hálás vagyok neki. A gyerekeim is megnyugodtak: „Jó kezekben vagyok” – mondják. Pedig igazából nem kezekben vagyok jó helyen, hanem egy szívben.

Néha még mindig hiányzik a régi családi nyüzsgés. De már nem félek az estéktől sem. Marika mindig átkopog: „Jól vagy?” És én tényleg jól vagyok.

Vajon hányan élnek még így mellettünk – csendben, magányosan –, akiknek csak egy barátra lenne szükségük? Önök mit tennének az én helyemben?