A Soha Vissza Nem Térő Kölcsön: Egy Család Anyagi Válsága

– Már megint pénzt kér? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a telefonom kijelzőjén ott villogott anyósom neve. A férjem, Gábor, csak vállat vont, de láttam rajta, hogy ő is feszülten várja a hívás végét.

– Tudod, hogy most nincs miből – suttogtam neki, miközben anyósom hangja egyre kétségbeesettebben csengett a vonal másik végén. – Már az előzőt sem adta vissza.

Gábor elfordult, mintha nem akarna részt venni ebben az egészben. De tudtam, hogy neki is fáj. Az anyja mindig is nehéz helyzetben volt, de mostanában mintha minden hónapban újabb és újabb ürüggyel jelentkezett volna. Hol a villanyszámla, hol a gyógyszerek, hol pedig valami váratlan kiadás.

– Anya, most tényleg nem tudunk segíteni – mondta végül Gábor, amikor átvette tőlem a telefont. – Nekünk is vannak gondjaink.

Aztán letette. Csend lett. Csak a hűtő zúgása hallatszott. Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. Nem akartam szívtelennek tűnni, de már hónapok óta húzódott ez az egész. Az első kölcsön még tavaly karácsonykor volt: anyósom azt ígérte, amint tudja, visszaadja. Azóta csak nőtt az összeg, és egyre távolabb kerültünk egymástól.

Egyik este Gábor későn jött haza. Láttam rajta, hogy valami nyomja a lelkét.

– Beszéltem anyámmal – mondta halkan. – Azt mondja, ha most nem segítünk, elveszítheti a lakást.

– És mi lesz velünk? – fakadtam ki. – A mi megtakarításunk is elfogyott! A gyerekeknek iskolakezdésre kellene pénz, és még a mosógép is elromlott!

Gábor csak ült némán. Tudtam, hogy két tűz között van: az anyja és én. De meddig lehet ezt bírni?

A következő héten anyósom váratlanul beállított hozzánk. Egy szatyorral jött, benne néhány régi süteményes dobozzal és egy csokor hervadt virággal.

– Tudom, hogy nehéz most nektek is – kezdte remegő hangon –, de ha most nem segítetek, tényleg mindent elveszítek.

A gyerekek az ajtóból figyelték a jelenetet. Éreztem, hogy minden szóval egyre mélyebb szakadék nyílik közöttünk.

– Nem arról van szó, hogy nem akarunk segíteni – mondtam halkan –, de már nem bírjuk tovább. Nekünk is vannak határaink.

Anyósom szeme könnybe lábadt. – Mindig azt hittem, hogy a család az első – suttogta.

Aznap este veszekedtünk Gáborral. Ő azt mondta, én vagyok túl kemény. Én meg azt éreztem, hogy ő nem áll ki mellettem.

– Miért kell mindig nekünk megoldani mindent? – kérdeztem dühösen.

– Mert ő az anyám! – vágta rá Gábor.

– És én? Én nem számítok?

Napokig alig beszéltünk egymással. A feszültség ott lüktetett minden mozdulatban. A gyerekek is érezték: Zsófi csendesebb lett, Marci pedig egyre többször kérdezte: „Anya, miért vagy szomorú?”

Egy este leültem Gábor mellé.

– Ezt így nem lehet tovább – mondtam halkan. – Vagy megbeszéljük őszintén, vagy széthullik minden.

Hosszan nézett rám.

– Félek attól, hogy ha nemet mondok anyámnak, akkor végleg elveszítem őt – vallotta be végül.

– És ha mindig igent mondasz neki, akkor engem veszítesz el – válaszoltam könnyes szemmel.

Aznap éjjel alig aludtam. Azon gondolkodtam: hol van a határ önzetlenség és önfeladás között? Meddig tartozunk felelősséggel a szüleinknek? És mikor kell végre magunkra gondolni?

A következő napokban próbáltuk megtalálni az arany középutat. Segítettünk anyósomnak abban, hogy elindítsa a lakásfenntartási támogatás igénylését. Megmutattuk neki azokat a lehetőségeket, amikkel hosszú távon talán ki tud mászni ebből a helyzetből. De újabb kölcsönt már nem adtunk.

A családi vasárnapok feszültebbek lettek. Anyósom gyakran célozgatott arra, hogy „régen minden jobb volt”, vagy hogy „bezzeg az én időmben a család összetartott”. Néha úgy éreztem magam, mint egy áruló.

De közben láttam Gábort is: mennyire szenved attól, hogy választania kell köztem és az anyja között. És láttam magamat is: mennyire félek attól, hogy egyszer majd a gyerekeim szemében én leszek az önző anya vagy feleség.

Most itt ülök a konyhaasztalnál, előttem egy csésze kihűlt kávéval. Nézem a családi fényképeket a falon: mosolygó arcok egy régi balatoni nyaralásról. Vajon hol rontottuk el? Lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt család és önmagatok között?