A sógornőm gyerekei tönkreteszik a családi békét – Vajon én vagyok a hibás?

– Emma, ne menj ki az udvarra most! – szóltam rá a lányomra, miközben az ablakon keresztül figyeltem, ahogy a sógornőm fiai már megint egymást kergetik, ordibálnak, és a labdával majdnem betörik a garázs ablakát. A vasárnapi ebédnek már rég vége volt, de a feszültség csak nőtt bennem. A férjem, Gábor, épp a tévét szerelte, mintha semmit sem venne észre.

– Miért nem mehet ki? – kérdezte Emma halkan, szinte könyörögve. – Szeretnék játszani.

– Majd később – válaszoltam, de tudtam, hogy ez csak egy újabb hazugság. Igazából nem akartam, hogy együtt legyenek. Nem bírom nézni, ahogy a sógornőm gyerekei viselkednek: hangosak, tiszteletlenek, mindent tönkretesznek, és Emma mindig sírva jön vissza.

A sógornőm, Zsuzsa, közben a konyhában pakolta el az ebéd maradékát. Hallottam, ahogy odasúgja az anyósomnak:

– Judit mindig túlzásba viszi ezt az anyáskodást. Az én fiaim csak elevenek.

Az anyósom bólintott. – Régen mi is ilyenek voltunk. Nem kell mindent túlaggódni.

Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. Vajon tényleg én vagyok túl érzékeny? Vagy csak féltékeny vagyok arra, hogy Zsuzsa mennyire laza? De amikor Emma este azt mondja: „Anya, nem akarok többet átmenni hozzájuk”, akkor tudom, hogy valami nincs rendben.

Aznap este Gábor leült mellém.

– Judit, nem lehetne egy kicsit engedékenyebb? A fiúk tényleg csak játszanak.

– Játszanak? – csattantam fel. – Múlt héten majdnem fellökték Emmát a lépcsőn! És amikor szóltam Zsuzsának, csak nevetett rajta.

Gábor sóhajtott. – Tudod, hogy Zsuzsa másképp neveli őket. De nem akarom, hogy emiatt összevesszünk.

Nem válaszoltam. Inkább bementem Emma szobájába. Ott ült az ágyon, ölében egy könyvvel.

– Anya, miért nem lehetünk olyanok, mint más családok? – kérdezte halkan.

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

A következő hétvégén újra nálunk gyűlt össze a család. Már előre görcsben volt a gyomrom. Zsuzsa fiai most is hangosak voltak; egyikük felborította a virágomat az előszobában, mire Zsuzsa csak legyintett:

– Ugyan már, Juditka! Egy virág miatt ne csinálj ügyet!

Emma közben csendben húzódott vissza a szobájába. Utána mentem.

– Szeretnél valamit mondani? – kérdeztem tőle.

– Nem akarok velük játszani. Mindig csúfolnak… Azt mondják, hogy nyafka vagyok meg stréber.

A szívem összeszorult. Hát ezért lett ilyen visszahúzódó…

Este Gáborral próbáltam beszélni erről.

– Gábor, ez így nem mehet tovább! Emma szenved ettől. Nem akarom, hogy ilyen példát lásson.

– De hát mit csináljunk? Nem tilthatjuk el őket egymástól! A család az család!

– De ha a család bántja Emmát… Akkor is?

Gábor csak hallgatott. Láttam rajta, hogy ő sem tudja a választ.

A következő napokban próbáltam kerülni Zsuzsát. De ő persze felhívott:

– Juditka, mi bajod van velem? Miért nem engeded Emmát játszani a fiúkkal?

– Zsuzsa, Emma sírva jön haza tőletek! Nem veszed észre, hogy bántják?

– Ugyan már! Csak ugratják egymást! Te mindent túl komolyan veszel!

– Lehet… De én nem akarom, hogy Emma rosszul érezze magát.

Zsuzsa megsértődött. Napokig nem beszéltünk.

A családi ebédek egyre feszültebbek lettek. Az anyósom is szóvá tette:

– Juditka, nem lehetne egy kicsit lazábban venni ezt az egészet? A gyerekek majd megoldják maguk között!

De én csak Emmára néztem: sápadt volt és szomorú.

Egyik este Emma odabújt hozzám:

– Anya… Ugye nem baj, ha nincs sok barátom?

Könny szökött a szemembe. – Nem baj, kicsim. A legfontosabb az, hogy jól érezd magad azokkal, akikkel együtt vagy.

De belül marcangolt a kétely: vajon tényleg én vagyok túl szigorú? Vagy csak meg akarom védeni Emmát attól, amit én is átéltem gyerekként?

A következő hétvégén végül eldöntöttem: beszélek Zsuzsával nyíltan.

– Zsuzsa, kérlek… Próbálj meg odafigyelni arra, hogyan beszélnek a fiaid Emmával! Ő nagyon érzékeny.

Zsuzsa először felháborodott:

– Most azt akarod mondani, hogy rosszul nevelem őket?

– Nem ezt mondom… Csak azt kérem, figyelj oda rájuk egy kicsit jobban!

Hosszú csend lett. Végül Zsuzsa bólintott:

– Jó… Megpróbálok odafigyelni.

Azóta mintha kicsit javult volna a helyzet. De sosem lesz már olyan könnyed és felszabadult a családi légkör, mint régen.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg túl érzékeny vagyok? Vagy minden anya így védene egyetlen gyermekét? Ti mit tennétek a helyemben?