„A rózsák titka” – Egy levél, ami mindent megváltoztatott

„Ez meg mi a csoda?” – motyogtam magam elé, miközben a konyhapultnál állva, még kabátban, remegő kézzel bontottam fel a vékony borítékot. A postaládából szedtem ki, gondoltam, csak egy újabb számla vagy reklám. De ez más volt. Egy virágrendelés visszaigazolása: „Bukét Rózsa – 15 szál, fehér szalaggal. Dedikáció: ‘A tegnapért. Alig várom a holnapot.’” A nevem nem szerepelt rajta, csak a címünk. Olvastam újra és újra, mintha a betűk között keresnék valami magyarázatot.

– Anyu, mi az? – kérdezte Zsófi, a lányom, miközben a táskáját ledobta a földre.
– Semmi, csak egy tévedés – válaszoltam gyorsan, de a hangom elárult. Zsófi csak vállat vont, és eltűnt a szobájában.

Leültem az asztalhoz. A férjem, Gábor, épp akkor lépett be az ajtón.
– Szia! Mi újság? – kérdezte vidáman.
– Képzeld, kaptunk egy visszaigazolást egy virágrendelésről – mondtam óvatosan.
– Tényleg? Biztos valami tévedés – felelte gyorsan, de a tekintete elkerülte az enyémet.

Aznap este nem tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban, Gábor halkan szuszogott mellettem. Vajon kinek szánta azt a csokrot? Miért nem nekem? És mit jelent az üzenet: „A tegnapért. Alig várom a holnapot.”? A gondolatok úgy kavarogtak bennem, mint vihar előtt a levegő.

Másnap reggel Gábor korábban ment el otthonról. Zsófi iskolába indult, én pedig ott maradtam a csendben. A konyhában ültem, bámultam a visszaigazolást. Felhívtam a virágboltot.
– Jó napot kívánok! Szeretnék érdeklődni egy rendelésről…
A hölgy kedves volt, de semmit sem árult el: „Sajnálom, adatvédelmi okokból nem adhatok ki információt.”
Letettem a telefont. A gyanú lassan maró bizonyossággá vált bennem.

Aznap délután Gábor telefonja rezgett az asztalon. Egy üzenet villant fel: „Köszönöm a tegnapit! Már alig várom a következőt. – Nóri” A szívem kihagyott egy ütemet. Nóri… Az új kolléganője? Az, akiről annyit mesélt?

Este vacsora közben próbáltam nyugodt maradni.
– Gábor, beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.
– Persze, mi történt?
– Ki az a Nóri?
Gábor arca elsápadt.
– Csak egy kolléga… Miért kérdezed?
– Láttam az üzenetét. És tudok a virágokról is.
Csend lett. Zsófi is felkapta a fejét.
– Mi folyik itt? – kérdezte ijedten.
Gábor felállt az asztaltól.
– Nem itt és nem most – mondta feszülten.

Aznap este órákig vitatkoztunk. Gábor először tagadott mindent, aztán lassan kibukott belőle az igazság: „Nem történt semmi komoly… Csak beszélgettünk… Jól esett valakivel újra fontosnak érezni magam.”

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Hogy lehetett ilyen vak? Hogy hihette azt, hogy nem veszem észre?

A következő hetekben minden megváltozott. Gábor próbált bizonygatni, hogy vége mindennek, hogy csak én számítok neki. De bennem valami eltört. Zsófi is megváltozott: csendesebb lett, kerülte Gábort.

Egyik este leült mellém.
– Anya… El fogtok válni?
Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

A családunk darabokra hullott. Anyám azt mondta: „Minden házasságban vannak hullámvölgyek.” A barátnőm szerint: „Ne hagyd magad! Gondolj magadra is!”

Hetek teltek el így. Egy nap Gábor hazajött egy nagy csokor rózsával.
– Sajnálom… Kérlek, adj még egy esélyt!
Néztem őt, néztem a virágokat. Eszembe jutott az első randink, az esküvőnk napja… és az elmúlt hetek fájdalma.

Vajon képes vagyok megbocsátani? Vagy örökre elveszett köztünk valami?

Most itt ülök, nézem ezt a csokor rózsát az asztalon. Vajon tényleg elég egy bocsánatkérés ahhoz, hogy minden helyreálljon? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?

Ti mit tennétek a helyemben?