A régi kredenc titka – Egy családi örökség árnyékában
– Anya, miért akarod eladni a kredencet? – kérdezte Dóri, miközben az ujjával végigsimított a sötétbarna fa repedésein.
Sóhajtottam. – Nézd meg, mennyi helyet foglal! Senki sem használja már, csak porosodik. A nagymama is azt mondta volna, hogy ne ragaszkodjunk a tárgyakhoz.
De ahogy kimondtam, éreztem, hogy hazudok. A kredenc nem csak egy bútor volt. Gyerekkoromban minden nyáron ott ültem mellette, amikor nagymama befőtteket rakott el. A polcokon sorakoztak a baracklekváros üvegek, a fiókokból mindig előkerült egy-egy csomag babérlevél vagy szegfűbors. Most viszont csak az üresség és a múlt pora maradt benne.
A hirdetést feladtam az interneten: „Régi, masszív kredenc eladó, jó állapotban, kisebb hibákkal.” Nem telt el két nap, már csörgött is a telefonom. Egy férfi jelentkezett, Kiss Gábor, aki azt mondta, antik bútorokat gyűjt. Megbeszéltük, hogy másnap délután megnézi.
Amikor megérkezett, végigmérte a kredencet, kopogtatott rajta, majd hirtelen lehajolt és az alsó rész alatt matatni kezdett.
– Itt van egy karcolás – mondta halkan. – De mintha valami lenne alatta…
Elővett egy zseblámpát, és óvatosan megkapargatta a lakkréteget. Egy név bukkant elő: „Bodó László 1952.”
Megdermedtem. – Ki az a Bodó László? – kérdeztem magamtól hangosan.
Gábor felnézett rám. – Nem ismeri ezt a nevet?
Megráztam a fejem. – A nagymamám férje Kovács István volt. Bodó Lászlóról sosem hallottam.
Aznap este nem tudtam aludni. A fejemben csak forgott a név: Bodó László. Anyámhoz fordultam másnap reggel.
– Anya, ki az a Bodó László? – kérdeztem tőle, miközben kávét főztem.
Anyám arca elsápadt. – Hol hallottad ezt a nevet?
– A kredenc alatt volt aláírva. 1952-ből.
Anyám leült az asztalhoz, keze remegett. – Nem akartam soha beszélni róla… De úgy látszik, nem lehet tovább hallgatni.
Csend lett. Csak a kávéfőző zúgása töltötte be a konyhát.
– A nagymamádnak volt egy szerelme a háború után – kezdte halkan. – Bodó Lászlónak hívták. Mielőtt hozzámegy Kovács Istvánhoz, együtt éltek egy ideig. A kredencet László készítette neki nászajándékba… De aztán valami történt. Lászlót letartóztatták ’56 előtt, soha többé nem láttuk.
A szívem összeszorult. Hirtelen minden emlék más színt kapott: a nagymama csendes sóhajai, amikor a kredenc mellett állt; az üres tekintete, amikor régi dalokat dúdolt magában.
– És miért nem beszélt erről soha senki? – kérdeztem.
Anyám vállat vont. – Akkoriban nem lehetett ilyesmiről beszélni. Nagyapád sem tudta meg soha az igazat.
Napokig csak forgolódtam éjszakánként. Dóri is érezte rajtam a feszültséget.
– Anya, minden rendben? – kérdezte egyik este lefekvés előtt.
– Csak gondolkodom… Vajon mennyit tudunk igazán a családunk múltjáról? – válaszoltam neki.
A kredenc ott állt még mindig a konyha sarkában, mintha várná, hogy döntsek: eladom-e vagy megtartom. Gábor újra jelentkezett telefonon.
– Meggondolta magát? Eladja nekem a bútort?
A számra harapva válaszoltam: – Még nem tudom… Talán mégsem vagyok kész megválni tőle.
Aznap este elővettem egy régi fényképalbumot. Lapozgattam a megsárgult képeket: nagymama fiatalon egy ismeretlen férfi oldalán – most már tudtam, hogy ő László volt. A szemében ugyanaz a szomorúság tükröződött, amit annyiszor láttam rajta gyerekkoromban.
Anyám csendben mellém ült.
– Tudod… néha jobb nem bolygatni a múltat – mondta halkan.
– De ha nem beszélünk róla, akkor hogyan érthetjük meg önmagunkat? – kérdeztem vissza.
A kredenc most már több volt számomra egy öreg bútordarabnál. Egy titok hordozója lett, egy elveszett szerelem emléke, egy családi trauma némán őrzött tanúja.
Végül úgy döntöttem: nem adom el. Inkább felújítom és megtartom emléknek – nemcsak nagymamának, hanem annak az életnek is, amit sosem ismertem meg igazán.
Most itt ülök mellette esténként, és azon gondolkodom: vajon hány ilyen titkot rejt még egy-egy régi bútor vagy családi tárgy? És vajon mennyit tudunk igazán azok életéről, akik előttünk jártak?
Ti mit tennétek a helyemben? Eladnátok egy ilyen örökséget vagy inkább megőriznétek a múlt titkait?