A pletykák árnyékában: Egy magyar család küzdelme a boldogságért
– Hogy nézhettek így a szemembe, amikor tudom, hogy csak a pénz érdekel titeket? – csattant fel Irén néni hangja a konyhában, ahol anyám épp a vasárnapi húslevest kavargatta. A gőzben úszó ablak mögött az egész falu tudta, hogy nálunk most vihar van. Azt mondják, a magyar ember nem szereti kiteregetni a szennyest, de nálunk már nem volt mit titkolni.
Gyerekkoromban Irén néni volt az, aki mindig hozott nekünk egy-egy tábla csokit vagy egy zacskó cukrot, amikor apám elvesztette az állását. Akkor még azt hittem, hogy ő az angyalunk. De ahogy felnőttem, rájöttem, hogy minden kedvességének ára van. Amikor Gáborral – az öcsémmel – eldöntöttük, hogy nem akarunk tovább a gyárban robotolni minimálbérért, hanem inkább belevágunk egy saját vállalkozásba, Irén néni volt az első, aki kinevetett minket.
– Ugyan már, mit tudtok ti? Még egy rendes kávét sem tudtok főzni! – mondta gúnyosan, miközben anyám csak lesütötte a szemét.
De mi nem adtuk fel. Hónapokig dolgoztunk éjszakánként is: Gábor asztalosműhelyében készítettük a bútorokat, én pedig próbáltam vevőket szerezni. Néha úgy éreztem, mintha az egész világ ellenünk lenne. A faluban mindenki csak azt suttogta: „Láttad? A Kovács gyerekek azt hiszik, ők lesznek a következő milliomosok!”
A legnehezebb mégis az volt, amikor anyánk is kezdett kételkedni bennünk. Egy este, amikor hazaértem a műhelyből, ott ült a sötétben.
– Fiam, biztos jó ez nektek? Nem lenne egyszerűbb visszamenni a gyárba? Legalább ott biztos a fizetés…
– Anya, kérlek… Csak adj még egy kis időt! – könyörögtem.
Aztán jött Irén néni újabb támadása. Egyik reggel arra ébredtem, hogy a szomszéd Marika néni az utcán kiabálja:
– Hallottad? A Kovácsék nem segítenek senkinek! Csak maguknak gyűjtik a pénzt!
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy ez Irén néni műve. Ő volt az egyetlen, aki tudta, mennyit dolgozunk, és mennyire nehéz nekünk. De ő inkább azt terjesztette rólunk, hogy önzők vagyunk.
Gábor dühösen csapta le a kalapácsot.
– Miért csinálja ezt velünk? Mi rosszat tettünk neki?
Nem tudtam válaszolni. Csak azt éreztem, hogy minden nap egyre nehezebb felkelni és újra harcolni.
Aztán megtörtént az áttörés. Egy budapesti étterem tulajdonosa rendelt tőlünk tíz darab kézzel faragott asztalt. Ez volt az első nagy megrendelésünk. Gáborral egész éjjel dolgoztunk, vért izzadva csiszoltuk és lakkoztuk a bútorokat.
Amikor végre átadtuk őket, és megérkezett az utalás – több pénz volt az számlánkon, mint valaha –, úgy éreztem, most már tényleg elindultunk valamerre.
Ekkor döntöttük el: veszünk egy kis házat a falu szélén, ahol végre saját műhelyt alakíthatunk ki. Anyánk sírt örömében – de Irén néni csak annyit mondott:
– Na tessék! Most már biztosan nem látnak többet benneteket! Elfelejtitek majd a családot!
A faluban egyre többen fordultak el tőlünk. A templomban is éreztem a tekinteteket a hátamon. Mintha bűnt követtem volna el csak azért, mert dolgozni mertem az álmaimért.
Egy este Gáborral ültem az új ház teraszán.
– Szerinted valaha megbocsátanak nekünk? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – feleltem őszintén –, de talán egyszer rájönnek majd, hogy mi csak boldogok akartunk lenni.
Azóta eltelt két év. A vállalkozásunk sikeres lett: már három embert is alkalmazunk. Anyánk büszke ránk – de Irén néni még mindig nem beszél velünk. Néha látom az ablakból, ahogy elmegy a ház előtt és elfordítja a fejét.
Mégis… minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg megérte mindez? Megéri feláldozni a családi békét azért, hogy végre saját életet élhessünk?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki hátba támadott minket?