A nyár, amikor elveszítettem a bizalmam – Egy házasság határán

– Ne haragudj, de ezt nem értem, Gábor! – szinte kiabáltam, miközben a konyhaasztalra csaptam a telefonomat. A képernyőn még mindig ott villogott az üzenet: „Ma is Évával és a gyerekekkel vagyunk a Balatonon. Későn jövök.”

Gábor csak állt velem szemben, fáradtan, mintha ő lenne az áldozat. – Zsuzsi, kérlek, próbáld megérteni! A gyerekek miatt kell ott lennem. Nem hagyhatom őket cserben.

– És engem? Engem cserben hagyhatsz? – kérdeztem remegő hangon. A szívem összeszorult, ahogy kimondtam. Tudtam, hogy nem csak a gyerekekről van szó. Éva mindig is ott volt az életében, mintha egy láthatatlan köldökzsinór kötötte volna hozzá.

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, miközben Gábor halkan szuszogott mellettem. Vajon tényleg csak a gyerekek miatt? Vagy valami több van köztük? Az agyam zakatolt, minden apró részletet újra és újra lejátszottam magamban: Gábor elhúzódó telefonbeszélgetései, az elharapott mondatok, a hirtelen elhallgatások.

Másnap reggel anyám hívott. – Zsuzsikám, minden rendben? Olyan fáradtnak tűnsz mostanában.

– Semmi baj – hazudtam. Mert hogy mondhattam volna el neki? Az én anyám mindig azt mondta: „Egy jó feleség kitart a férje mellett.” De mi van akkor, ha a férj már nem melletted áll?

A nyár lassan telt. Gábor minden hétvégét Éváéknál töltött. Azt mondta, a gyerekeknek szükségük van rá. De amikor egyik este véletlenül meghallottam egy beszélgetést köztük – Éva nevetése túl közeli volt, Gábor hangja túl meleg –, valami bennem végleg eltört.

Egyik este, amikor Gábor hazaért, már vártam rá. – Beszélnünk kell – mondtam határozottan.

– Fáradt vagyok, Zsuzsi. Holnap korán kelek.

– Most! – emeltem fel a hangom. – Mondd el az igazat! Mi folyik köztetek Évával?

Gábor sóhajtott. – Semmi olyan, amitől félned kellene. Csak… jól kijövünk mostanában. A gyerekek örülnek neki.

– És te? Te örülsz neki? – kérdeztem halkan.

Nem válaszolt. Csak nézett rám azokkal a barna szemeivel, amikbe valaha szerelmes voltam. Most csak idegennek tűnt.

Aznap este összepakoltam egy táskát és elmentem anyámhoz. Ott ültem a régi gyerekszobámban, és először éreztem magam teljesen elveszettnek felnőttként. Anyám leült mellém az ágyra.

– Zsuzsi, nem lehet mindent kontrollálni az életben. De azt eldöntheted, hogy meddig vagy hajlandó szenvedni.

A szavai fájtak, de igazak voltak. Napokig nem beszéltem Gáborral. Ő sem keresett. Mintha mindketten vártuk volna, hogy a másik lépjen először.

Egy hét múlva Gábor megjelent anyám ajtajában.

– Beszélhetünk? – kérdezte halkan.

Leültünk egymással szemben a konyhában. – Nem tudom már, hogy bízhatok-e benned – mondtam neki könnyes szemmel.

– Én sem tudom – felelte őszintén. – Valami megváltozott bennem is. Nem tudom visszacsinálni.

Hosszú csend következett. Végül én törtem meg:

– Szereted még Évát?

– Nem tudom – suttogta. – De azt sem tudom, mit érzek irántad most.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: talán nem is Gábort veszítettem el igazán, hanem önmagamat valahol útközben.

A következő hetekben elkezdtem újraírni az életemet. Elmentem pszichológushoz, beiratkoztam egy festőtanfolyamra, és először éreztem azt, hogy nem csak valakinek a felesége vagyok.

Gábor végül visszaköltözött Évához és a gyerekekhez. Fájt, de már nem sírtam miatta. Tudtam, hogy mindkettőnknek így lesz jobb.

Most itt ülök egy csésze kávéval az ablakban és nézem az őszi esőt. Vajon tényleg lehet újrakezdeni negyven felett? Vagy csak megtanulunk együtt élni a veszteségeinkkel?