„A nagymama háza az enyém lett, de most én vagyok az ő otthona” – Egy családi örökség ára
– Anya, nem tudom, mit csináljak. Nagyi már nem tud egyedül maradni. Tegnap elesett a konyhában, és csak reggel talált rá a szomszéd. – A hangom remegett, miközben a telefonba suttogtam, mintha attól félnék, hogy a falak is meghallják.
Anyám hangja hidegen csengett vissza: – Hát, Zsófi, a nagymama rád hagyta a házát. Most rajtad a sor gondoskodni róla. Én is megtettem a magamét.
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges szél. Ott álltam a nagymama régi, nyikorgó parkettájú lakásában, ahol minden tárgy emlékeket hordozott: a falon az ősrégi családi fotók, a polcon a porcelán csészék, amiket gyerekkoromban csak ünnepeken vehettünk elő. Most mindez rám nehezedett, mintha nemcsak a házat, hanem az egész múltat is örököltem volna.
– De anya, én dolgozom! Hogy tudnám ezt megoldani? – próbáltam érvelni.
– Én is dolgoztam, amikor te kicsi voltál – vágott vissza anyám. – Mindenki megoldja valahogy. A nagymama is segített neked, amikor pici voltál. Most rajtad a sor.
Letettem a telefont. A csend szinte fájt. Nagymama odabentről halkan szólt:
– Zsófikám, ki volt az?
– Anyu – válaszoltam fojtott hangon.
– Mit mondott?
– Hogy most én vigyázok rád.
Nagymama elmosolyodott, de a szemében valami szomorúság villant. Tudta ő is, hogy ez nem egyszerű.
Aznap este alig aludtam. A gondolatok kavarogtak bennem: hogyan fogom ezt bírni? Egyedülálló vagyok, harmincnyolc évesen még mindig albérletben éltem Budapesten, most pedig hirtelen rám szakadt egy vidéki ház és egy idős asszony felelőssége. A munkahelyemen sem néznék jó szemmel, ha folyton szabadságot vennék ki.
Másnap reggel nagymama kávét főzött nekem – vagyis próbált –, de csak vizet melegített fel. Elfelejtette beletenni a kávét. Megöleltem őt, és éreztem, mennyire törékeny lett.
A napok teltek. Próbáltam mindent összeegyeztetni: hétköznapokon dolgoztam Pesten, hétvégén rohantam le vidékre. A barátaim egyre ritkábban hívtak; amikor mégis találkoztunk, csak panaszkodni tudtam.
Egyik este anyám hívott:
– Hogy van anyád?
– Fáradt. Néha összekever dolgokat. Tegnap azt hitte, még mindig 1972 van.
– Ez már csak így van – mondta anyám közömbösen. – Majd megszokod.
– Anya, miért nem tudsz segíteni? Miért vagy ennyire távolságtartó?
– Mert én már végigcsináltam ezt veletek és vele is! Most te jössz! – csattant fel anyám.
Éreztem, ahogy a düh és a tehetetlenség összeszorítja a torkomat. Miért kell ennek így lennie? Miért kell mindent egyedül cipelnem?
Egyik este nagymama sírva fakadt:
– Zsófikám, nem akarlak terhelni… Menj vissza Pestre! Éljed az életed!
– De hát nem hagyhatlak itt egyedül! – öleltem át.
– Nem ezt akartam neked örökségül adni…
A könnyeim potyogtak. Rájöttem: ez nem csak egy ház. Ez egy élet súlya.
Az idő múlásával egyre nehezebb lett minden. A munkahelyemen szóvá tették a hiányzásaimat. A főnököm, Gábor odahívott magához:
– Zsófi, mostanában szétszórt vagy. Minden rendben otthon?
Hazudtam: – Persze, csak kicsit fáradt vagyok.
De belül ordítottam: „Segítsen már valaki!”
Egyik nap végül összeomlottam. A konyhaasztalra borulva zokogtam. Nagymama odabotorkált hozzám:
– Kislányom…
– Nem bírom tovább! – tört ki belőlem.
– Akkor ne csináld egyedül! Kérj segítséget!
De kitől? Anyám elzárkózott. Az öcsém Németországban dolgozott, évente egyszer jött haza. A szomszédok néha átnéztek, de ők is idősek voltak.
Végül elmentem a helyi önkormányzathoz. Az ügyintéző nő kedves volt:
– Tudunk segíteni házi gondozóval heti háromszor pár órára…
Ez is valami volt. De még mindig én voltam az első számú felelős.
A barátaim közül csak Eszter értette meg igazán:
– Zsófi, ne hagyd, hogy beleroppanj! Nem szégyen segítséget kérni. És nem szégyen dühösnek lenni sem.
Egy este anyám újra hívott:
– Hogy bírod?
– Nehezen – mondtam őszintén.
– Tudod… amikor én voltam ebben a helyzetben, senki sem segített nekem sem. Talán ezért vagyok ilyen kemény veled…
Elhallgatott. Talán most először értettük meg egymást igazán.
A hónapok teltek. Nagymama állapota romlott, de legalább nem volt egyedül. Néha együtt néztük régi fényképeket; ilyenkor újra mosolygott.
Egy este leültem mellé:
– Nagyi… félek attól, hogy elveszítelek.
Megsimogatta a kezem:
– Édesem… az élet ilyen. De amíg itt vagyunk egymásnak, addig minden rendben lesz.
Most már tudom: az örökség nem csak ház vagy pénz – hanem felelősség, szeretet és fájdalom egyszerre.
Néha elgondolkodom: vajon jól döntöttem? Vajon más családokban is így mennek ezek a dolgok? Ti mit tennétek a helyemben?