A munka vagy a szerelem: Egy budapesti nő vallomása

– Már megint késel, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a vacsora már rég kihűlt. A lakásban csak a hűtő zúgása törte meg a csendet. Gábor az ajtóban állt, kabátját le sem vette, tekintete fáradt volt, de nem bűnbánó.

– Ne kezdjük ezt újra, Anna! Tudod, mennyi munka van most az irodában. Nem tehetek róla, hogy túlóráznom kell – mondta, miközben a telefonját nézte, mintha ott keresné a menekülést.

– De mindig ezt mondod! – csattantam fel. – Én is dolgozom, mégis próbálok időt szakítani ránk. Mikor volt utoljára, hogy együtt vacsoráztunk? Hogy csak egymásra figyeltünk?

Gábor sóhajtott, és végre rám nézett. – Anna, most tényleg ez a legnagyobb problémánk? Hálás lehetnél, hogy van munkám. Sokan örülnének ennek.

A szavai úgy vágtak belém, mint egy kés. Hálás? Azért, mert minden este egyedül ülök a sötét lakásban, miközben ő a cégnél tölti az idejét? Azért, mert már nem vagyok fontos?

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, hallgattam Gábor egyenletes légzését. Vajon ő is érzi ezt a távolságot? Vagy csak én vagyok túl érzékeny? Másnap reggel úgy keltem fel, mintha egy idegen mellett feküdnék.

A munkahelyemen is mindenki fáradt volt. A kolléganőm, Zsuzsa odasúgta: – Anna, olyan sápadt vagy. Minden rendben otthon?

Elmosolyodtam, de csak félig-meddig őszintén. – Persze, csak kicsit sok most minden.

Hazafelé menet anyám hívott. – Kislányom, mikor jössz át végre? Már hetek óta nem láttalak.

– Majd hétvégén – mondtam gyorsan. Nem akartam elmondani neki semmit. Anyám mindig azt mondta: „A férfiaknak kell a szabadság. Ne várd el tőlük, hogy mindig ott legyenek.” De én nem szabadságot akartam adni Gábornak, hanem közös életet.

Aznap este Gábor még később ért haza. Már nem szóltam semmit. Csak ültem a kanapén, és néztem a tévét némán. Ő bejött, ledobta a táskáját.

– Mi van veled mostanában? – kérdezte ingerülten.

– Semmi – feleltem halkan.

– Anna! Most komolyan! Ha valami bajod van, mondd el!

Felálltam és ránéztem. – Mit mondjak el? Hogy magányos vagyok melletted? Hogy úgy érzem, már nem számítok?

Gábor elfordult. – Ez nem igaz. Csak most tényleg sok a munka.

– Mindig sok a munka! És mi lesz velünk? Mi lesz velem?

Csend lett. Olyan csend, amiben minden kimondatlan szó ott vibrált közöttünk.

Aznap éjjel összepakoltam néhány ruhát és átmentem anyámhoz. Ő csak annyit kérdezett: – Megint összevesztetek?

– Nem tudom… talán sosem voltunk igazán együtt – suttogtam.

Anyám leült mellém az ágyra. – Tudod, apáddal mi is sokat veszekedtünk emiatt. Ő mindig dolgozott. Én meg vártam… Végül rájöttem: ha csak várok, elmegy mellettem az élet.

A szavai belém égtek. Vajon én is ezt csinálom? Csak várok és várok… de mire?

Másnap reggel Gábor üzenetet írt: „Sajnálom. Hiányzol.”

Nem válaszoltam azonnal. Elmentem sétálni a Margitszigetre. Néztem az embereket: párok kézen fogva, gyerekek nevetve futottak el mellettem. Éreztem, hogy valami bennem végleg eltört.

Este Gábor felhívott. – Anna, beszéljünk! Nem akarom elveszíteni ezt az egészet.

– Akkor miért mindig a munkát választod helyettem? – kérdeztem sírva.

– Mert félek… félek attól, hogy ha nem dolgozom eleget, elveszítem mindent. Biztonságot akarok neked adni.

– Nekem nem pénz kell… hanem te! – zokogtam.

Hosszú csend volt a vonalban.

Aznap este eldöntöttem: nem várok tovább. Nem akarok úgy élni, mint anyám – mindig második helyen lenni valaki életében.

Két hét múlva elköltöztem egy kis albérletbe Zuglóban. Nehéz volt egyedül kezdeni mindent újra harminc felett. De minden reggel, amikor felébredtem és besütött a nap az ablakon, éreztem: most végre magamért élek.

Gábor néha még ír. Néha találkozunk egy kávéra. Már nem haragszom rá – talán ő sem rám. De tudom: ha nem lépek ki abból a kapcsolatból, sosem találom meg önmagam.

Vajon hányan élnek így Magyarországon? Hány nő várja esténként haza azt a férfit, aki már rég máshol jár gondolatban? És vajon hányan mernek végül kiállni magukért?