A múlt visszhangja: Vera tragédiája – Egy anya elveszett harminc éve

– Ne gyere ide többet, Vera! – csattant fel anyám hangja a telefonban, miközben a Nyugati pályaudvar előtt álltam, kezemben egy gyűrött borítékkal. – A fiadnak már nincs rád szüksége! – A vonal túloldalán csend lett, csak a saját zihálásomat hallottam.

A borítékban egy levél volt, amit harminc év után írtam meg Gergőnek, a fiamnak. Harminc év. Egy egész élet. Vajon hány anya várja Magyarországon, hogy egyszer majd visszafogadják? Hányan ülnek így egy padon, a város zajában, és próbálják összeszedni a bátorságukat?

A történetem nem különleges. Vagy talán mégis. Mert minden családnak van egy titka, egy szégyene, amit nem mer kimondani. Az én szégyenem az, hogy elhagytam a fiamat. Húszévesen, amikor mindenki azt mondta, hogy majd belejövök az anyaságba, én csak menekülni akartam. Az apja, Laci, akkoriban elvesztette a munkáját a Ganznál, én pedig úgy éreztem, megfulladok a panelben, a síró gyerek mellett.

– Vera, legalább néha hívhatnád! – könyörgött anyám éveken át. – Gergő várja a hangodat.

De én nem tudtam. Nem voltam rá képes. Elmentem Ausztriába dolgozni, először mosogattam egy bécsi étteremben, aztán takarítottam szállodákban. A pénzt hazaküldtem, de sosem volt elég ahhoz, hogy visszamenjek. Azt mondtam magamnak: majd ha lesz lakásom, ha lesz rendes életem… De az évek csak teltek.

Most itt állok, ötvenkét évesen, egy idegen városban – mert Budapest már nem az otthonom –, és nézem a házat, ahol Gergő lakik a családjával. A postaládába csúsztatom a levelet. „Fiam! Tudom, hogy nincs jogom kérni semmit. De szeretném elmondani neked az igazat. Anyád.”

A szívem úgy kalapál, mintha futottam volna. A ház előtt egy nő áll babakocsival – talán az unokám? Megremeg a térdem.

– Segíthetek valamiben? – kérdezi udvariasan.

– Én… csak egy levelet hoztam Gergőnek – mondom zavartan.

A nő végigmér. – Maga az anyja? – kérdezi halkan.

Bólintok. A tekintetében valami kemény lesz. – Nem hiszem, hogy örülni fog magának – mondja végül.

Elfordulok. A villamos csilingelése visszhangzik bennem, ahogy elindulok a Duna felé. Az emlékek ostromolnak: Gergő első lépései a konyhakövön, ahogy Laci kiabál velem: „Nem vagy normális! Egy anya nem hagyja el a gyerekét!” És én csak sírok a fürdőszobában.

Este anyám hív újra.

– Mit akarsz még elérni? – kérdezi fáradtan.

– Csak beszélni akarok vele… Megmagyarázni.

– Nincs mit magyarázni! Harminc évig nem voltál itt! Most már ne rángasd fel a múltat!

Leteszem. Az éjszakát egy olcsó panzióban töltöm Zuglóban. Hajnalban felriadok egy régi álomra: Gergő sír utánam az óvodában, én pedig hátrahőkölök az ajtóban.

Másnap reggel újra elmegyek a házhoz. Most Gergő jön ki az ajtón – magas férfi lett belőle, szakállas, komoly arcú. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk.

– Gergő… – suttogom.

Megáll. Felismer? Vagy csak sejti?

– Mit keresel itt? – kérdezi halkan.

– Szeretnék beszélni veled… Bocsánatot kérni.

Elfordítja a fejét.

– Késő. Nekem már van családom. Anyám az a nő volt, aki felnevelt – mondja keményen.

– Tudom… De én vagyok az igazi anyád…

Felnevet keserűen.

– Az igazi anyám? Az igazi anyám harminc évig nem írt egy sort sem! Most mit akarsz? Hogy megbocsássak?

– Nem tudom… Csak szeretném elmondani az igazat.

– Az igazat? Hogy fontosabb volt neked Bécs meg az új életed? Hogy apámat magára hagytad velem?

– Nem bírtam tovább… Fiatal voltam… Féltem…

– Mindenki fél valamitől! De én is féltem! És mégis itt maradtam! – kiált rám.

A járókelők megnéznek minket. Zavarba jövök.

– Sajnálom… Sajnálom minden nap…

– Én is sajnálom – mondja halkan –, de nem tudok megbocsátani.

Elmegy mellettem. Nézem a hátát, ahogy eltűnik a sarkon.

Aznap este felhív Laci is.

– Mit akarsz még tőlünk? – kérdezi fáradtan.

– Csak beszélni akartam vele…

– Tönkretetted az életünket egyszer már! Most hagyj minket békén!

Sírok egész éjjel. Reggelre eldöntöm: elmegyek Gergő munkahelyére is. Talán ott… Talán ott meghallgat.

A XIII. kerületi irodaház előtt várok órákig. Végül kijön egy kollégája.

– Maga Vera? – kérdezi óvatosan.

Bólintok.

– Azt mondta Gergő, hogy ne keresse többet. Nem akarja látni magát.

Összeroskadok egy padon. Egy idős bácsi ül mellém.

– Minden rendben? – kérdezi kedvesen.

– Elvesztettem mindent… A fiamat is…

– Az idő mindent begyógyít – mondja bölcsen –, de néha túl késő már varrni a sebeket.

Hazamegyek vidékre anyámhoz. Napokig nem eszem, csak nézem a régi fényképeket: Gergő kisgyerekként, én fiatalon mellette. Anyám leül mellém este.

– Tudod, Vera – mondja halkan –, mindenki hibázik. De vannak hibák, amiket nem lehet jóvátenni.

– Akkor mi értelme élni tovább? – kérdezem sírva.

– Azért, mert talán egyszer mégis lesz egy pillanat… amikor megbocsátanak neked. Vagy legalább te magadnak megbocsátasz.

Hetek telnek el így. Egy nap levelet kapok: „Kedves Vera! Köszönöm a levelet. Nem tudom, lesz-e valaha erőm találkozni veled. De most még nem megy.” Gergő aláírása remegős betűkkel.

Ez mindenem maradt: egy levél és egy halvány remény arra, hogy egyszer talán újra beszélhetek vele.

Vajon hányan élnek így Magyarországon? Hányan várják hiába a megbocsátást? És vajon lehet-e valaha jóvátenni azt, amit az idő már elmosott?