A mohóság ára: Egy magyar vízóraügynök története

– Mit keres maga itt, ilyen késő este? – csattant fel az ajtó mögül egy rekedt női hang, ahogy a csengő után végre kinyílt a panelajtó.

– Jó estét kívánok, Kerekes László vagyok, a Vízmester Kft.-től – próbáltam udvariasan mosolyogni, de a gyomromban görcsösen kavargott az idegesség. A nő, akit csak a címlistáról ismertem, valójában sokkal törékenyebbnek tűnt, mint vártam. Ősz haja szoros kontyban, arcán mély barázdák, de a szeme… az szinte átlátott rajtam.

– Vízmester? Már megint valami átverés? – húzta össze a szemét. – Tudja, hányan jártak már itt ilyen dumával?

– Nem, asszonyom, ez most más. Ez egy újfajta vízszűrő, ami…

– Hagyja már! – legyintett. – Jöjjön be, de csak azért, mert legalább nem fagyok meg az ajtóban.

Beléptem a szűk előszobába. A falon régi családi fotók, egy kopott szőnyegen papucsok sorakoztak. A konyhából főtt krumpli illata szivárgott ki.

– Leülhet oda – mutatott egy nyikorgó székre. – De előbb mondja el: maga tényleg hisz abban, amit árul?

Elakadt a szavam. Hányszor mondtam már ezt a szöveget? Hányszor hazudtam idős embereknek, hogy a gagyi kínai szűrő majd csodát tesz? Hányszor vettem el tőlük az utolsó forintjukat is?

– Persze… – nyögtem ki végül. – Ez tényleg jó dolog.

A nő rám nézett, mintha átlátna minden gondolatomon.

– Tudja, László, én már mindent láttam ebben az életben. Háborút, forradalmat, rendszerváltást… De azt még nem láttam, hogy valaki őszintén segíteni akarjon. Maga miért csinálja ezt?

A kérdés úgy vágott belém, mint egy kés. Miért is? Mert elváltam, mert a fiam nem beszél velem évek óta? Mert a lakáshitelem nyomja a vállam? Vagy csak mert könnyebb hazudni, mint szembenézni azzal, hogy semmit sem értem el?

– Kell a pénz – mondtam halkan.

– Mindig csak a pénz… – sóhajtott. – Tudja mit? Főzök magának egy teát. Addig szerelje fel azt a csodaszűrőt.

A konyhában állva hallgattam a vízforraló zúgását. A nő – Ilonka néni – közben mesélni kezdett.

– Az én férjem is ilyen volt. Mindig csak dolgozott, hajtotta a pénzt. Aztán meghalt ötvenhat évesen. Egy fillérrel sem lettünk boldogabbak.

– Sajnálom…

– Ne sajnáljon engem! Sajnálja magát! – csattant fel hirtelen. – Maga fiatal még. De ha így folytatja…

A tea gőze összekeveredett a főtt krumpli illatával. Ilonka néni leült velem szemben.

– Van családja?

– Volt… – motyogtam. – A feleségem elhagyott. A fiam… nem beszél velem.

– Miért?

– Mert hazudtam neki is. Mert mindig csak dolgoztam. Mert sosem voltam ott, amikor kellett volna.

Ilonka néni csendben bólintott.

– Tudja, mi a legrosszabb öregségben? Hogy minden nap megbánod azt, amit fiatalként elrontottál. És már nincs idő jóvátenni.

A tea keserű volt, de valahogy jól esett. Aztán Ilonka néni váratlanul megszorította a kezem.

– László, maga még megteheti. Nem kell mindig hazudni. Nézzen rám: nekem már mindegy. De magának még lehet boldog élete.

A szavak úgy ütöttek mellbe, mint soha semmi korábban. Hirtelen minden átverés, minden becsapott öregasszony arca lepörgött előttem.

– Ilonka néni… én…

– Nem kell magyarázkodni – mosolygott keserűen. – Csak menjen haza ma este úgy, hogy legalább egyszer igazat mondott.

A kezem remegett, ahogy összeszereltem a szűrőt. Már nem érdekelt a jutalék, nem érdekelt semmi. Csak az járt a fejemben: vajon lehet-e még újrakezdeni?

Mielőtt elmentem volna, Ilonka néni utánam szólt:

– László! Ha egyszer úgy döntene, hogy tényleg segíteni akar… jöjjön vissza hozzám teázni.

Aznap este nem mentem több címre. Hazamentem az üres albérletbe, ahol csak a hűtő zúgása fogadott. Leültem az asztalhoz és elővettem egy papírt: „Bocsánatot kérek” – írtam rá nagy betűkkel.

Másnap reggel felhívtam a fiamat. Nem vette fel. De nem adtam fel: minden nap hívtam újra és újra.

Hetek teltek el így. Egyik este aztán csörgött a telefonom: „Apa? Mi van?” – szólt bele álmosan Gergő.

– Csak azt akartam mondani… sajnálom mindazt, amit tettem veled és anyáddal is. Szeretnék újra beszélgetni veled…

Csend volt a vonalban.

– Majd meglátjuk…

Ez volt az első lépés.

Ilonka nénihez is visszamentem pár hét múlva. Nem árultam többé vízszűrőt – helyette bevásároltam neki és meghallgattam az emlékeit.

A cégből kirúgtak persze hamarosan: „Nem vagy elég hatékony!” – mondta az új főnököm, Szabó Tamás gúnyosan vigyorogva.

De valahogy nem bántam már. Elmentem dolgozni egy idősek otthonába karbantartónak. Kevesebb pénzért, de tiszta lelkiismerettel.

A fiam végül eljött hozzám egy vasárnap ebédre. Zavartan ültünk egymással szemben, de már nem volt bennem félelem.

Ilonka néni is ott volt velünk: „Na látja, László! Mégis lehet újrakezdeni!”

Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon hányan élnek még ma is úgy Magyarországon, hogy csak a pénzt hajszolják? Hányan felejtik el közben azt is, hogy miért élnek valójában?

Ti mit gondoltok: lehet-e jóvátenni mindazt, amit fiatalként elrontottunk? Vagy van olyan bűn, amit sosem lehet megbocsátani?