A mi otthonunk, de mégsem a miénk: Az igazság családról, pénzről és árulásról

– Tehát… ennyi volt? – A hangom remeg, miközben a kihűlt előszobába bámulok. A frissen sült almás pite illata még ott lebeg a levegőben, de minden más rideg és idegen. A férjem, Gábor, a cipőjét nézi. Az anyósa, Ilona, a bejárati ajtóban áll, kulcsokkal a kezében. Nem néz rám, csak a legkisebb fiára, Márkra, aki diadalmas mosollyal tárja szét a karját.

– Anya, tudod, hogy mi… – Gábor hangja elcsuklik. A torkomban dobog a szívem. Minden, amit felépítettünk, minden forint, amit félretettünk, egyetlen pillanat alatt semmivé vált.

– Mindig is örülhettetek, hogy itt lakhattatok – mondja Ilona hidegen. – De Márknak most nagyobb szüksége van rá. Ti fiatalok vagytok, megoldjátok.

Üvölteni akarok. Megkérdezni tőle, emlékszik-e rá, hogyan festettük ki együtt a falakat, hogyan javíttattuk meg a tetőt három éve a vihar után. Hogy az én megtakarításomból újult meg a konyha, hogy neki könnyebb legyen főzni, ha átjön. De nem szólok semmit. A torkom összeszorul a dühtől és a fájdalomtól.

– Gyere, Dóri – mondja halkan Gábor. A kezem után nyúl, de elhúzom tőle. Most nem tudom megérinteni. Nem most.

Az autóban csend van. Kint lassan esik az eső; apró cseppek csorognak végig az ablakon. Kifelé bámulok, próbálom visszatartani a könnyeimet. Ilona szavai visszhangzanak bennem: „Ti fiatalok vagytok, megoldjátok.”

Az ideiglenes albérletben ledobom a kabátomat a kanapéra és egyenesen a hálószobába megyek. Gábor nem jön utánam. Hallom, ahogy sóhajt a nappaliban, hallom a csészék csörgését – teát főz magának, mintha attól minden jobb lenne.

Az éjszaka álmatlanul telik. Az első éveinkre gondolok: minden forintot megforgattunk, hogy apránként felújítsuk azt a házat. Együtt álmodoztunk családról, jövőről abban a kis házban a város szélén. És most? Minden Márké lett – Márké, aki sosem dolgozott három hónapnál tovább sehol, mindig visszakönyörgi magát anyjához.

Reggel Gábor az asztalnál ül, fejét a kezébe temeti.

– Sajnálom, Dóri – suttogja. – Keményebbnek kellett volna lennem anyával szemben.

– Miért nem voltál? – A hangom élesebb, mint szeretném. – Miért hagytad, hogy ő döntsön az életünkről?

Vörös szemekkel néz rám.

– Az anyám… Nem gondoltam volna, hogy tényleg…

– Nem gondolkodtál – vágok közbe. – Mindig hagytad neki, hogy ő irányítson mindent. Most itt vagyunk.

Hallgat. Látom rajta a szégyent, de ettől csak dühösebb leszek.

A következő hetekben egymás mellett élünk. Gábor túlórázik; én belevetem magam a kórházi munkába nővérként. Esténként némán vacsorázunk; mindketten elmerülünk saját gondolatainkban.

Egy este felhív anyám.

– Hogy vagytok? – kérdezi óvatosan.

Nyelek egyet.

– Nem jól, anya. Olyan érzés, mintha minden szétesne.

A vonal túlsó végén mélyet sóhajt.

– Néha magadért kell döntened, Dóri. A család fontos – de nem ha tönkretesz.

A szavai bennem maradnak. Túl sokáig próbáltam mindenkinek megfelelni? Elvesztem abban, hogy békét tartsak?

Egy hét múlva Márk váratlanul megjelenik az ajtónknál. Új kabátban feszít és szélesen mosolyog.

– Szia Dóri! Bejöhetek? – Választ sem várva lép be.

– Mit akarsz? – kérdezem ridegen.

– Csak meg akartam köszönni mindent, amit a házért tettetek – mondja hanyagul. – Anya azt mondta, bármikor jöhettek látogatóba.

A dühöm forrni kezd.

– Látogatóba? A saját házunkba? Fogalmad sincs róla, mit vettél el tőlünk!

Márk vállat von.

– Ez csak egy ház, Dóri.

– Neked talán – sziszegem –, de nekünk otthon volt.

Amikor elmegy, sírva fakadok. Gábor próbál vigasztalni, de ellököm magamtól.

– Nem bírom tovább – zokogom. – Elárult engem a családod… és te is.

Aznap éjjel a kanapén alszom.

A napokból hetek lesznek; lassan valami beletörődés költözik belém. De Gáborral már nem bízunk egymásban úgy, mint régen. Alig beszélünk; ha mégis, csak praktikus dolgokról: bevásárlásról, számlákról, munkarendről.

Egy este egyedül ülök az erkélyen egy pohár borral. A város zúg alattam; valahonnan nevetés hallatszik egy nyitott ablakból.

Gábor óvatosan mellém ül.

– Dóri… szerinted valaha túl leszünk ezen?

Ránézek; látom benne azt a fiút, akibe valaha beleszerettem – bizonytalanul keresi mindenki más helyeslését, csak saját magáét nem.

– Nem tudom – mondom őszintén. – Talán ha megtanulunk magunkért kiállni.

Lassan bólint.

Pár nap múlva levelet kapok Ilonától. Leírja benne: sajnálja ahogy alakultak a dolgok, de szerinte Márknak nagyobb szüksége van rájuk mint nekünk. Reméli egyszer megértjük majd őt.

Könnyek nélkül tépem ketté a levelet.

Egy vasárnap délután úgy döntök: elmegyek még egyszer ahhoz a házhoz – most már Márk háza. A kert elhanyagolt; gaz nő ki azok között a kövek között is, amiket Gábor rakott le saját kezűleg.

Márk meglepetten nyit ajtót.

– Mit keresel itt? – kérdezi.

– Csak még egyszer látni akartam – mondom halkan.

Szótlanul beenged.

Bent más az illat – dohos és rendetlen. A mi fotóink eltűntek; csupasz falak mindenütt.

Végigsétálok a szobákon; érzem ahogy rám tapadnak az emlékek: az első közös karácsonyunk; amikor festettük a gyerekszobát – ami sosem lett használva… csak egy vetélés maradt utána örökre üresen…

Amikor kilépek az utcára furcsa nyugalmat érzek. Ez már nem a miénk – talán ideje elengedni végleg.

Otthon elmesélem Gábornak mit tettem.

– Talán újra kellene kezdenünk – mondom óvatosan.

Megfogja a kezem – hetek óta először érzem újra azt az ismerős közelséget.

– Együtt? – kérdezi reménykedve.

– Együtt – suttogom.

De legbelül tudom: semmi sem lesz már ugyanaz.

Néha azon gondolkodom: meddig lehet tűrni mielőtt az ember végleg összetörik? És mikor jön el az idő végre magunkért kiállni – még ha mindent is hátra kell hagynunk ahhoz, ami valaha otthon volt?