A mi otthonunk, csak magunknak: Hogyan építettük fel Zsuzsával a házunkat szülői segítség nélkül

– Már megint nem jött át az utalás – mondtam Zsuzsának, miközben a telefonom kijelzőjét bámultam. A hangomban ott csengett a kétségbeesés. Ő csak némán ült az asztalnál, ujjai között morzsolgatva egy csésze kihűlt kávét. A panelkonyhánkban fojtogató volt a csend.

– Anyukád mit mondott? – kérdezte halkan, de tudtam, hogy nem vár igazi választ. Az én szüleimnek sosem volt pénzük, az övéi pedig… nos, ők inkább új autót vettek maguknak, mint hogy nekünk segítsenek. „Majd ha ti is annyit dolgoztok, mint mi fiatalon!” – mondta mindig az apja, és ilyenkor Zsuzsa szeme megtelt könnyel.

A közös álmunk egy kis ház volt valahol a város szélén, ahol végre nem hallatszik át a szomszéd veszekedése a vékony falakon. De minden hónapban, amikor megjött a fizetésünk, újra és újra rá kellett jönnünk: ez az álom messzebb van, mint gondoltuk.

– Nem adhatnánk fel – mondtam egyszer egy különösen hosszú nap után. Zsuzsa rám nézett, arca sápadt volt a fáradtságtól.

– Nem akarok még egy telet ebben a panelban – suttogta. – Fázom. És félek, hogy sosem lesz saját otthonunk.

A következő hónapokban minden fillért félretettünk. Lemondtunk a moziról, az étteremről, még a hétvégi sörözésekről is. Minden este számoltuk a pénzt, tervezgettük a jövőt.

Egy nap Zsuzsa anyja felhívott. – Kislányom, nem lenne egyszerűbb egy lakást bérelni? Minek ez a nagy álmodozás? – kérdezte gúnyosan.

Zsuzsa csak annyit mondott: – Mert nekünk ez fontos. Mert szeretnénk valamit magunknak.

Aztán jött az első nagy pofon: az építőanyag árak hirtelen megugrottak. Az összeg, amit félretettünk, már nem volt elég semmire. Ott álltunk tanácstalanul egy üres telken, ahol csak a gaz nőtt.

– Most mi lesz? – kérdeztem Zsuzsától.

– Megoldjuk – felelte dacosan. – Ha kell, hétvégén is dolgozom.

Így is lett. Én elvállaltam minden túlórát a gyárban, ő pedig takarítani ment egy irodaházba esténként. Néha úgy éreztem, csak egymás mellett élünk, de már nem együtt. A fáradtság mindent elnyomott.

Egy este azonban Zsuzsa sírva jött haza.

– Anyám azt mondta, szégyen vagyok a családban. Hogy bezzeg az unokatestvérem már két lakást is vett Pesten… – zokogta.

Átöleltem. – Nekem te vagy a legfontosabb. És egyszer lesz házunk. Akkor is, ha mindenki ellenünk van.

A következő hónapokban lassan haladtunk előre. Megvettük az első téglákat, majd egy régi ablakot találtam az interneten olcsón. Mindent magunk csináltunk: vakoltunk, festettünk, még a tetőt is ketten raktuk fel egy barátom segítségével.

A családjaink továbbra sem segítettek. Az én apám csak annyit mondott: – Minek ez az egész? Úgysem lesztek boldogabbak egy háztól.

De mi tudtuk: nem is a ház számít igazán, hanem az út, amit együtt járunk be.

Az első karácsonyt már az új házban töltöttük. Még nem volt kész minden: hiányzott a parketta, és csak egy kis villanymelegítőnk volt. De ott ültünk ketten a nappali közepén egy matracon, és először éreztem azt, hogy megérte minden könny és minden lemondás.

Zsuzsa rám nézett és elmosolyodott.

– Látod? Megcsináltuk. Senki nem hitt bennünk, de mi végig kitartottunk egymás mellett.

Most, amikor visszagondolok erre az útra, csak azt kérdezem magamtól: vajon tényleg ennyire nehéznek kell lennie annak Magyarországon, hogy két fiatal saját otthont teremtsen? Miért olyan természetes sokaknak, hogy csak szülői pénzből lehet elindulni? Vajon mások is átélték ezt a harcot?