A mérgezett ajándék: Egy szerelem, egy hazugság és egy soha meg nem fizetett adósság története

– Hogy tehetted ezt velem, anya? – kiáltottam, miközben a kezem remegett a díszes boríték felett. A nappali sarkában álltam, a karácsonyi fények még mindig pislákoltak a fán, de bennem már minden fény kialudt. Anyám arca sápadt volt, tekintete a padlóra szegeződött. Az egész család ott ült körülöttünk: apám, aki csak némán bámult maga elé; a húgom, Dóra, aki idegesen rágta a körmét; és persze Bence, a vőlegényem, akinek az arcán egyszerre tükröződött bűntudat és félelem.

Az egész egyetlen ajándékkal kezdődött. Karácsony este volt, és anyám egy vastag borítékot nyomott a kezembe. „Ez a tiétek lesz, hogy könnyebben induljon az életetek Bencével” – mondta mosolyogva. A borítékban egy lakáskulcs volt, egy újonnan épült társasházban Zuglóban. El sem akartam hinni: végre saját otthonunk lehet! Bence átölelt, anyám könnyezett az örömtől. Akkor még nem tudtam, hogy ez az ajándék mérgezett.

Az első repedések akkor jelentek meg, amikor elkezdtük intézni a papírokat. Az ügyvédnél derült ki, hogy a lakás valójában nem teljesen a miénk – csak akkor lesz az, ha kifizetünk egy jelentős összeget, amit anyám évekkel ezelőtt kölcsönkért egy régi barátjától, Lászlótól. „Ez csak formalitás” – mondta anyám könnyedén. „Majd együtt megoldjuk.” De ahogy teltek a hetek, egyre több részlet derült ki: anyám már régóta nem fizette a részleteket Lászlónak, és most rajtunk akarta behajtani az adósságot.

Bence eleinte próbált nyugtatni. „Ne aggódj, Martina, majd kitalálunk valamit. Szeretlek.” De én már nem tudtam bízni senkiben. Minden este vitatkoztunk: „Miért nem mondtad el előbb? Miért kellett ezt titkolni?” – kérdeztem újra és újra anyámat. Ő csak sírt, apám pedig hallgatott. Dóra egyszer próbált közbelépni: „Ne haragudj rájuk, Marti! Anya csak jót akart…” De én már nem hittem el.

A helyzet egyre feszültebb lett. László rendszeresen hívogatott: „Martina, ha nem fizettek, elveszem a lakást!” – fenyegetőzött. Bence egyre többet dolgozott, hogy összeszedjük a pénzt, de közben eltávolodtunk egymástól. Egy este aztán Bence bevallotta: „Martina… én már hónapok óta tudtam erről az adósságról. Anyád megkért, hogy ne mondjam el neked. Azt hitte, így könnyebb lesz mindenkinek.” Akkor minden darabokra hullott bennem.

– Te is hazudtál nekem? – suttogtam.
– Nem akartalak bántani… – válaszolta halkan.
– De ezzel csak még jobban fájt! – kiáltottam rá.

Aznap este összepakoltam néhány ruhát és elmentem otthonról. Egy hétig Dóránál laktam, de minden nap csak sírtam. Nem értettem, hogyan fordulhatott ellenem mindenki, akit szerettem. Anyám naponta hívott, de nem vettem fel. Apám egyszer írt egy üzenetet: „Bocsáss meg nekünk!” De hogyan lehet megbocsátani ekkora árulást?

Végül visszamentem Bencéhez. Fáradtan ült a kanapén, amikor beléptem.
– Sajnálom – mondta csendesen.
– Én is – válaszoltam.

Leültünk egymás mellé. Hosszú percekig csak hallgattunk.
– Mit csináljunk most? – kérdeztem végül.
– Nem tudom – felelte Bence –, de együtt talán sikerülhet.

Azóta hónapok teltek el. Lassan törlesztjük az adósságot Lászlónak, de a bizalom már sosem lesz ugyanaz. Anyámmal ritkán beszélek; amikor találkozunk, mindketten kerüljük a témát. Néha azon kapom magam, hogy irigylem azokat, akiknek nincsenek ilyen titkaik és terheik.

Most itt ülök a régi gyerekszobámban és azon gondolkodom: vajon tényleg képes vagyok valaha is megbocsátani? Vagy örökre ott marad bennem ez a seb?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást?