A menyasszony, aki nem hívta meg a mostohaanyját – Egy család széthullása és újraépítése
– Hogy képzeled ezt, Anna? – apám hangja úgy hasított át a szobán, mint egy ostorcsapás. Az ajtó hangosan csapódott be mögötte, én pedig ösztönösen összerezzentem. A kezében egy fehér borítékot szorongatott – a meghívók egyikét –, de tudtam, hogy nem az öröm hozta ide.
– Apa, kérlek… – próbáltam megszólalni, de a torkomban gombóc nőtt.
– Ágnest nem hívtad meg az esküvődre! – vágott a szavamba. – Hogy tehetted ezt vele? Tíz éve élünk együtt, ő is a családod része!
A szavak mintha pofonként értek volna. Tíz év… Tíz év alatt sosem tudtam igazán elfogadni Ágnest. Nem volt rossz ember, de sosem volt az anyám. Az anyám, aki elhagyott minket, amikor még csak nyolcéves voltam. Azóta is minden ünnep, minden családi esemény csak emlékeztetett arra, hogy valami örökre hiányzik.
– Nem akarom, hogy ott legyen – suttogtam végül. – Ez az én napom. Nem akarok feszengeni.
Apám arca eltorzult a dühtől. – Mindig csak magadra gondolsz! Tudod, mennyit jelentene ez Ágnesnek? Ő próbált mindent megtenni érted! – kiabálta.
Nem bírtam tovább hallgatni. Felpattantam az ágyamról, és az ablakhoz léptem. A tavaszi eső kopogott az üvegen, mintha csak együtt sírna velem.
– Nem értesz meg engem, apa – mondtam halkan. – Soha nem értettél meg.
Gyerekkoromban mindig próbáltam megfelelni mindenkinek. Amikor anyám elment, apám magába zárkózott, én pedig csendben sírtam esténként a takaróm alatt. Aztán jött Ágnes: kedves volt, türelmes, de sosem tudta betölteni azt az űrt, amit anyám hagyott maga után. Mindig úgy éreztem, két világ között rekedtem: apám új családja és a saját múltam között.
Az esküvőm szervezése közben végre azt hittem, a saját boldogságomra koncentrálhatok. De ahogy közeledett a nagy nap, egyre több régi seb szakadt fel bennem. A vendéglista összeállításánál órákig ültem a konyhaasztalnál, néztem a neveket: nagymama, nagypapa, unokatestvérek… És ott volt Ágnes neve is. Végül kihúztam.
A barátnőm, Zsófi próbált vigasztalni.
– Anna, ez a te napod. Jogod van eldönteni, kit hívsz meg – mondta egy este egy pohár bor mellett.
– De mi van, ha ezzel mindent tönkreteszek? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Lehet, hogy most fáj valakinek, de ha magadat háttérbe szorítod, azzal csak még nagyobb sebeket okozol magadnak – felelte Zsófi.
De apám nem így látta. Azóta alig beszélünk. A házban feszültség vibrál minden mozdulatban: Ágnes csendben járkál körülöttem, kerül engem; apám pedig vagy dühösen csapja be maga mögött az ajtót, vagy órákig némán ül a tévé előtt.
Egyik este Ágnes bejött hozzám a szobába. Leült az ágy szélére.
– Tudom, hogy nehéz neked – mondta halkan. – Nem akarok a helyedbe lépni. Csak azt szeretném, ha egyszer elfogadnád: én is szeretlek téged.
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, és éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe.
– Sajnálom – suttogtam végül. – Nem tudom, hogyan kell ezt jól csinálni.
Ágnes megsimogatta a kezemet.
– Nem kell tökéletesnek lenned. Csak adj egy esélyt nekünk.
Az esküvő napján apám még mindig haragudott rám. A templomban álltam a fehér ruhámban, és éreztem a gyomromban azt az ismerős szorítást: megfelelni mindenkinek lehetetlen. Amikor kimondtam az igent Gergőnek, egy pillanatra minden fájdalom eltűnt – csak mi ketten voltunk ott.
A lakodalomban apám félrehívott.
– Anna… talán hibáztam – mondta megtörten. – Csak féltelek attól, hogy egyszer megbánod ezt az egészet.
Ránéztem: először láttam rajta ennyi sebezhetőséget.
– Apa… én is hibáztam. De most először érzem azt, hogy végre önmagam lehetek.
A családunk nem lett tökéletes attól a naptól kezdve sem. De valami mégis megváltozott: elkezdtünk beszélgetni egymással. Lassan-lassan újraépítettük azt, ami darabokra hullott.
Most itt ülök a nappaliban Gergő mellett, és visszagondolok mindenre: vajon tényleg lehet-e újrakezdeni egy családot? Meg lehet-e bocsátani mindent? Vagy vannak sebek, amik örökre velünk maradnak? Ti mit gondoltok erről?